Japánból üzente meg a miniszterelnök, hogy akár már három éven belül egyszámjegyűre csökkenhet Magyarországon a személyi jövedelemadó mértéke. Ő még ezt is sokallja, tette hozzá, mert az lenne a jó, ha még ennyit sem kellene fizetniük a magyar embereknek, szerinte a nullaszázalékos kulcs lenne a legjobb, de mint mondta, belátja, hogy ez most nem lehetséges.

Ne akadjunk fenn azon az apróságon, hogy miért épp ez ne lehetséges? Minden lehetséges, csak akarni kell, közösen gondolni rá, erősen és egyirányba, és akkor nincs olyan fal, amelyen ne tudnánk áttörni.

Itt van előttünk rögtön Felcsút példája. Néhány évvel ezelőtt még azt sem tudtuk a településről, hogy a világon van, akik esetleg mégis hallottak róla, úgy értesültek, hogy kicsiny jelentéktelen porfészek, nincs ott semmi érdekes. Ma meg, láss csodát, stadion épül a miniszterelnök házának szomszédságában, stílszerűen – de szigorúan a szotyimagra gondolva -, egy köpésnyire a konyhájától.

Orbán szerint három év alatt lehet egyszámjegyű a magyar emberek adója, s mindez arra utal, hogy a miniszterelnök nem hasra ütéssel találta ki ezt az egészet, hanem komoly háttérszámítások előzték meg a bejelentést. Ha azt mondja, hogy most rögtön, vagy, teszem azt, tíz év múlva, akkor persze gyanakodnánk, de a három év nem kerek szám, úgyhogy, kifejezetten szakszerűen hangzik, majdnem tudományosan.

Nem is ezzel kellene foglalkozni, hanem azzal, ami ennél sokkal fontosabb: jelesül, hogy mi történt a miniszterelnök bejelentése nyomán. Nem az, amire többpártrendszeri viszonyok és demokratikus keretek között gondolna az ember. Hogy a felelős közgazdászok a hasukat csapkodják a röhögéstől, majd miután ezzel végeztek, megmagyarázzák, hogy akkor máshonnan kellene elvenni a pénzt, sok helyre pedig – oktatásra, egészségügyre, kultúrára, a szegénység felszámolására – még annyi sem jutna, mint manapság.

Nem az történt tehát, hogy szakmabeliek kikérték volna maguknak, hogy a miniszterelnök hülyeségeket beszél, hanem az, ami rendes diktatúrákban történni szokott: az összes illetékes rögvest haptákba vágta magát, és sietett megmagyarázni a népnek az uralkodó legújabb rögeszméjét. Még Varga Mihály - aki szavahihető szakmabeliek szerint sokkal kevésbé kontár, mint azok, akikkel körül van véve - sem merte megengedni magának azt a luxust, hogy elmondja, mi a véleménye erről. Hebegett és habogott, hogy hát igen, tulajdonképpen, és bizonyos körülmények között. Meg abban az esetben, hogyha netán mégsem.

Varga Mihály nem egy Németh Szilárd, aki szemrebbenés nélkül bármekkora rezsicsökkentést képes bejelenteni. A csepeli polgármesternek ez nem kerül semmibe, nem ért hozzá, semmilyen szakmában nem jegyzik, tehát azt mond, amit akar. Legföljebb kiröhögik, de a szakma megvetésétől nem kell tartania. Varga számára azonban még ennyi, politikában eltöltött év után is van tétje a dolognak. Még van néhány év az aktív életéből, tudnia kell, hogy bárhogyan is alakuljanak a dolgok Magyarországon, nem lesz ő mindig miniszter. Ha az ellenzék győz jövőre, akkor azért nem, ha az övéi, akkor meg azért, mert abban a helyzetben még a mostaninál is unortodoxabb gazdaságpolitikát kell majd folytatni.

Nyilván ezt is végiggondolta Varga Mihály, vagyis, hogy minisztersége után lesz-e még számára a szakmában hely, de jelen pillanatban nem jutott jobb az eszébe, minthogy jó képet vágjon az egyszámjegyű személyi jövedelemadó ötletéhez. Becsületére legyen mondva, főnökének nullaszázalékos vízióját nem kommentálta – nyilván ő is tudja, hogy utóbbi nem a közgazdaságtan, hanem egy más jellegű tudományág vizsgálatának tárgyát képezheti.