Beletörölte a lábát a köztévé az olimpia eszméjébe
Ezúttal az olimpiát sikerült beszennyezni.
A 100 méteres pillangóúszás egyik előfutamát a 18 éves Yusra Mardini nyerte. Nem szír színekben, ami normális üzemmenetben természetes lett volna, hanem a menekült válogatott tagjaként. Yusra Mardini ugyanis menekült. Társaival együtt úszva menekült a tengeren.
Knézy Jenő riporter(?) most meg sem említette a nevét. Sem a versenyzők felsorolásakor, sem pedig az eredmények ismertetésekor. Mintha ez a 18 éves szíriai lány nem is létezett volna. Knézy riporter (?) azt sem közölte a köztévé nézőivel, hogy a lány a menekült válogatott tagjaként indulhatott az olimpián.
Volt már ilyen Magyarországon. Ötvenes éveknek hívták azt az időszakot, és a hatvanas évek elejére is átnyúlt.
Nagy fekete autók, éberség. Éjjel, nappal, minden hullámhosszon.
Egy történet ebből a világból.
Amikor a hatvanas évek legelején a Real Madrid egy barátságos meccsen a Vasas ellen futballozott, a spanyolok, legalábbis a magyar újságok összeállításai szerint, mindössze tíz emberrel léptek a pályára - a Puskás nevű, tízes számú mezt viselő játékost ugyanis, valamiért elfelejtették megemlíteni az akkori magyar lapokban.
1961-ben szüleimet sikerült végre sikerült rávennem, hogy vegyék meg nekem a Real Madridot. Ma már nem olyan nagy divat a srácok körében gombfocizni, sőt, úgy gondolom, sokan azt sem tudják, mi fán terem ez a játék, ám a hatvanas években – különösen az első felében – a gombfocizás még nagyon népszerű elfoglaltságnak számított. Amikor rossz idő volt, és nem a festői Klauzál téren fociztunk a barátaimmal, akkor gombfoci bajnokságokat rendeztünk – gólokkal, kiállításokkal, izgalmakkal, veszekedésekkel.
Mint a többi fiúnak, nekem is számos csapatom volt. Jó szívvel emlékszem vissza a valamikori MTK-ra – Szimcsákkal a balszélen, Lanczkor állt a kapuban, a jobbhátvédet Palicskónak, a bal bekket Lantosnak hívták. A középcsatár Kuti, valamint a jobbösszekötő Bödör is igen ismert játékosnak számított. Nem is szólva persze Sándor Csikarról, akiről ma egy futballakadémiát neveztek el.
Az általam vezényelt „istállóba" tartozott az FTC is. Itt játszott a többi között Dékány Doktor, Vilezsál Oszkár, Dalnoki Puhavagyjenő, és az idővel állatorvossá, majd kisgazda képviselővé avanzsált Dr. Fenyvesi Máté is. És megvolt persze a brazil válogatott is, a két Santossal, Didivel, Vavával és Pelével súlyosbítva, valamint Kádár János kedvenc csapata, a Vasas, a Bundzsák, Kékesi, Raduly és mások által fémjelezett együttes. Volt egy szovjet válogatottam is, ha nagyon keresném, valamelyik eldugott polcon talán meg is találnám őket. Náluk Jasin védett, és így sok év távlatából, egy Netto nevű fedezetre - ma középpályásnak mondanák – is emlékszem.
Ebbe az istállóba szerettem volna megvásárolni a Real Madridot. A magyar csapatok mellett ugyanis ők voltak a kedvenceim. Szüleim, akik máskülönben viszonylagos szimpátiával kezelték gombfociőrületemet, valamiért nem rajongtak különösebben az ötletért. Direktben nem beszéltek le róla, ám nem is nagyon erőltették, hogy megvásároljam őket. Egyszer azután már nem lehetett tovább halogatni, szeretett felmenőim minden ésszerű kifogásból kifogytak, így magamhoz vettem a tőlük kapott pénzt, és lerongyoltam a sarokra, a trafikba. (Ma Nemzeti Dohányboltnak hívják ezeket a boltokat).
A trafikos régi ismerősként fogadott, törzsvásárlónak számítottam. Azt megelőzően már vagy tízszer megnéztem a Realt, kézbe fogtam és csodálattal bámultam a „fiúkat" szimbolizáló gombokat. Ezúttal azonban nem egyszerű érdeklődőként vettem részt a kiskereskedelmi folyamatban, hanem végfelhasználóként, azaz vevőként.
Nem ragoznám tovább a Real Madrid megvásárlását: hamar túlestünk az üzleten. Mindegyik játékost ismertem természetesen, az újságok jóvoltából kívülről fújtam a csapat összeállítását. Egyedül a Marsall nevű gombot nem tudtam hová tenni. Illetve tudtam, merthogy a többinek mind meg volt a helyük: az isteni Di Stefano volt a középcsatár, a balszélen egy Gento nevű fiatalember száguldozott, kizárásos alapon közéjük kellett elhelyeznem a titokzatos Marsall nevű játékost. Akinek, ráadásul, még a fotója is ismerősnek tűnt. A szüleim ugyanis, bár nem verték nagydobra, néhány 1956 előtti magyar sportújságot megőriztek - ott láthattam régebben a Marsall nevű balösszekötőt.
Kérdeztem a trafikost, hogy kerül ide ez a futballista, ám ő diszkréten odasúgta: most mások is vannak a boltban, majd ha a többi vevő elment, elmondja. És valóban, amikor az ismeretlen vásárlók becsukták maguk mögött az ajtót, s végre egyedül maradtunk, beszédesebbnek bizonyult. Közölte velem, hogy a Marsall nevű játékos valójában Puskás Ferenc, aki a Real Madrid egyik legnagyobb sztárja. De, tette hozzá, miután disszidált, s hivatalosan hazaárulónak tekintik, Magyarországon nem létezik - a nevét nem szabad sem leírni, sem kimondani. Meg is kért, ne mondjam el senkinek, hogy a csapatomban Marsall néven Puskás játszik. Majd valamivel engedékenyebben hozzátette: ha mégis eldicsekednék vele a barátaimnak, azt semmiképpen se áruljam el, hogy tőle tudom.
Knézy riporter (?) és gazdái mostani csínytevésére csak magyarázat van: mentség soha, sehol nem lesz.
