Van egy ember Magyarországon, aki tudja, hogy ki robbantott szombaton este a Teréz körúton. Tudja, merthogy ő robbantott.

Nem tudni, hogy jelenleg hol van ez az ember. Magyarországon még, vagy már elmenekült valahová. Szomszédos országba, vagy egy távoli, számára biztonságosnak hitt helyre.

Elképzelhető, hogy otthonában ül egy lakásban. Valamelyik nagyvárosban, egy kis faluban, valahol egy tanyán várja, hogy elmúljon a vihar. Ha így van, tévedett: keresni fogják, ameddig el nem kapják.

Félelmet akart kelteni, de most ő fél. Addig fél, ameddig el nem kapják. Mert hogy elkapják, az szinte biztos.

Tudja ezt ő is. Talán már túl is lenne rajta, mert nincs idegesítőbb, mint a bizonytalanság. Milyen lesz, amikor csattan rajta a bilincs? Amikor kamerák kereszttüzében rendőrök kísérik?

Lehet az is, hogy nem fél. Magabiztos, fel sem vetődik benne, hogy elkapják. Kitervelt mindent jó előre, lehetetlen, hogy ne sikerüljön. Hétfőn reggel, mint minden más hétköznapon, most is megjelent a munkahelyén. Orvos valahol, iskolában tanít, futószalag mellett szerel össze vasdarabokat.

Talán innen a szakértelme. Szakmabeli, akinek valaha bombákkal volt dolga. Vagy lelkes amatőr, aki mindent elolvas, ami a könyvtárakban és az interneten hozzáférhető.

Nem tudjuk, hogy ki ő, a szándékait sem ismerjük. Talán tényleg csak félelmet akart kelteni, önjelölt segítőként túltolta biciklit.

Lehet, nem ez motiválta, hanem egyszerűen csak utálja a rendőröket. Nem azt a két járőrt, akiket szombaton este súlyosan megsebesített, és akiknek a felgyógyulásában az egész ország reménykedik. Úgy általában a közegeket utálja, mert valamikor megbüntették. Gyorshajtásért, ittas vezetésért. Lopáson kapták, betörésen. Talán tényleg személyes konfliktus, esetleg egy bűnszervezet bosszúja áll a háttérben.

Mi, akik nem tudjuk, hogy ki ő, csupán attól félünk, hogy talán soha nem tudjuk meg, hogy az egyelőre ismeretlen férfi miért robbantott szombaton este Budapesten.