Engem meggyőztek a kormány érvei, hogy október 2-án menjek el szavazni. Észérvekkel rám mindig lehet hatni, így aztán egészen közel álltam ahhoz, hogy úgy döntsek: egye a fene, elmegyek szavazni! Érvényesen ráadásul, ahogyan az egy rendes magyar embertől elvárható.

Ám az utolsó előtti pillanatban mégis meggondoltam magam.

Bevallom, férfiasan, megijedtem. Mert mi van, ha a szavazókörben migránsok várnak rám? Ezek ugyanis már mindenhol ott vannak, és ahol megjelennek, ott bármire képesek.

Pálffy Károly, Bicske fideszes polgármestere például a Migránshelyzet női szemmel (sic!) című konferencián osztott meg egy vérfagyasztó tapasztalatot. „Az utcán, ahogy járunk, ezek az emberek egyszer csak mögénk érkeznek. Sokkal nagyobb lendülettel közlekednek, mint mi... ...Amikor egy ilyen csoport utolér Bicskén egy sétáló párt, mindenki megijed. És szerintem bármelyikünk, ha hirtelen körbeveszi őket 15-20 ember. És abban a pillanatban, amikor utolérték őket, a lendületet nem viszik tovább, hanem átveszik azt a lendületet, amivel mi sétálunk az utcán."

Ilyenek ezek. Másképp sétálnak, mint a magyarok. Ebben rejlik az erejük, mert tudják, hogy bennünket csak így, a másképpen járással lehet legyőzni. Térdre kényszeríteni, ha úgy tetszik.

De abból nem esznek.

Már ekkor elkezdtem ingadozni, de miután meghallottam Simonka György pusztaottlakai lakos történetét, eldőlt minden. Simonka úr civilben Fideszes képviselő, aki, ha lehet, még az előbbinél is durvább feltevést osztott meg egy lakossági fórumon az ott megjelent magyar emberekkel. Elmondása szerint, ha csak teheti, esténként rohan haza, hogy együtt imádkozhasson négy és féléves kisfiával, valamint másfél éves kislányával. Azért imádkozik, nehogy a lányát 15 év múlva egy muszlim ember elvigye harmadik feleségnek.

Még számtalan rémtörténetet hallottam, de nekem ennyi is elég volt, hogy eldöntsem: október 2-án nem megye sehová. Szavazókörök környékére pedig végképp nem. Veszély leselkedik ott rám, bármikor feltűnhetnek a migránsok.

Lehet, hogy addigra a szavazóhelyiségeket is elfoglalják. Elkérik a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, és ebből megtudják, hogy ki vagyok.

Megfertőznek a saját betegségükkel, a társaságomban lévő nőket pedig megerőszakolják.

Hogy tovább soroljam a veszélyeket: nem kizárt az sem, hogy a szavazóhelyiségek környékén hideg lesz. Vagy nagyon meleg. Én egyiket sem szeretem, a legjobban középhőmérséklet esetén érzem magam.

És olyat is hallottam már, hogy aki megközelíti a szavazóhelyiséget, annak a migránsok elveszik az óráját, és közben még azt sem mondják, hogy davaj csaszü!

A kultúránkat pedig annyira nem tisztelik, hogy az összes eddig megtanult magyar verset elfelejtetik velünk. Ha ezzel végeztek, a próza következik, azokat is muszáj lesz elfelejteni.

Jókait, Mikszáthot, Mórát, Móriczot. Esterházyt, Spirót, Nádast, Parti Nagyot.

Lehet az is, hogy robbanni fog valami. Maga Simicskó miniszter vetítette ezt elő, mint lehetőséget. Szerinte nem elképzelhetetlenek a terrorcselekmények.

Szerintem is minden elképzelhető. Még az is, hogy nem történik semmi. És, ha tényleg nem lesz semmi, akkor majd ők csinálnak valamit.

Úgyhogy, október 2-án nem megyek sehova. Maradok otthon, bezárkózom a lakásomba, és ott várom meg, míg elmúlik a világvége.

Október 3-án viszont tényleg elmegyek szavazni. Remélem, addigra már nem lesznek migránsok a szavazóhelyiségekben.