A varsói taxis irhakabátos fiatalember volt, itthon vagyunk, a rádióból üvöltött a legborzalmasabb vásári trance, néha lendületesen beledumált a lengyel Boros–Bochkor, az irhakabátos le sem halkította, naná, még azt hinné az utas, hogy körülötte forog a világ. Előre üvöltöttük a szállodát, az ember bólintott, és elkezdte nyomkodni a GPS-t, pittyegés, lassú képernyőfrissítés, pittyegés, frissítés, közben százzal nyomtuk ötvenes táblánál, szlalomban, nyomkodás percekig, kábé huszonhetedik gombnyomásra elő is jött, hogy hol a hotel, két és fél kilométerre, a város központjában, amire kinyomkodta, már majdnem ott voltunk.

Aztán hazafelé, Ferihegyen rutinos hazai taxisnak mondjuk a zuglói utcát, szép széles utca egyébként, hosszú és régi, nem valami lakóparkba dugott új közöcske, és az elkezdi nyomkodni a mobiltelefonnyi GPS gombjait, de úgy, hogy a kormányba belenyúl középen, mert valami egészen perverz módon a műszerfal közepére epokitozta a GPS-konzolt, erről az jutott eszembe, hogy amikor vezetni tanultam, és brahiból benyúltam a Lada-kormány küllői közé, hogy úgy indexeljek, az oktató belelépett a fékbe, hogy majdnem lefejeltem a szélvédőt, és negyedóráig üvöltött, hogy ilyet eszembe ne jusson csinálni, mert balesetveszélyes. Szóval az ember tíz percig nyomkodta az apró készülék gombjait a kormányba nyúlkálva, olvasószemüvegben hunyorogva, az útra alig nézett (közben kilencven a gyorsforgalmin, csúcsforgalom), amire összenyomkodta a végeredményt, odaértünk, az utolsó öt perc nyomkodást még kiegészítette azzal, hogy mobilozott az asszonnyal. Azt mondta, tizenöt éve taxizik kábé ezen a vonalon. Én meg úgy emlékszem, hogy tizenöt éve, ha mondtam egy taxisnak egy zuglói utcát, nem nyomkodott semmit, és nem azt kérdezte, hogy melyik bolygón van, hanem azt, hogy majd a kisközért előtti feljárón álljon meg, vagy inkább a sarok másik oldalán, a trafóház mellett. (Apróság a kétóceános varsói repülőút költségvetéséhez: a két taxiút árából – Ferihegy oda, Ferihegyről vissza – simán elrepülhettem volna fapadossal Barcelonába. Ha viszont tömegközlekedéssel vergődtem volna a reptérre, az időben kábé annyi, hogy azalatt el lehet vezetni Krakkóig.)

Most ragadjunk le a GPS-nél inkább, hogy mennyire nélkülözhetetlenné tudja tenni magát egy alapvetően fölösleges technika, mert hajózásban oké, ismeretlen terepen, hegyek közt, ahol nincsen elég tájékozódási pont, de hát az utak nem nagyon mozognak, a térképek jók, a táblák is egyre gyakoribbak. A GPS csak zavarni tud. Az elmúlt években ahány nagyobb eltévedést hallottam, láttam, műveltem, abban mind a GPS volt a hibás, mert ugye arra hagyatkozik az ember, az utat meg nem figyeli.

Amikor esténként jövök hazafele a Budaörsi úton, figyelem a százas égő fényességével világító kis képernyőket az autókban. Vajon mit lát az az útból, aki előtte ránéz a vakító képernyőre? Semmit, nyilván. Nem is akar: követi a fényes jelet és a géphangot, bele a végtelen űrbe.