Marx sírja a londoni Highgate temetőben

Ria Novosti - Zelma

A félreértés már a filológiával kezdődik. Vannak olyan nagy írók - Nietzsche, Wittgenstein, Kafka - , akiknek a javarészt posztumusz életművéből a hagyaték gondozói nem létező könyveket kalapáltak össze, amelyek hosszú időre megtévesztették az olvasókat és az értelmezőket, s csak a kritikai kiadások kései munkásai állították helyre a hátrahagyott töredékek eredeti alakját, amely olykor kezelhetetlen: a Terv és a Rom különös kombinációja. Marx életműve is ilyen állapotban van. A tőke - az 1. kötet kivételével - voltaképpen soha be nem fejezett "work in progress", amelynek egyes stációit olyan zárványok formájában "ismerjük" (ilyen a Grundrisse és az ún. Értéktöbblet-elméletek), aminőket Marx nem így írt meg. A folyamatban lévő történeti-kritikai kiadás közli pl. az 1861 és 1863 között keletkezett kéziratokat és A tőke 3. kötetének mindhárom, majdnem teljes - ám különböző - kéziratos változatát. Számos fontos kérdés tekintetében - néhány szakemberen kívül - senki nem tudja vagy rosszul tudja, hogy Marx mit gondolt voltaképpen. A Colli/Montinari-féle Nietzsche-összkiadás óta új Nietzschével kellett szembenéznünk, és néhány éven belül (amikorra az új kritikai kiadás pár újabb kötete is megjelenik és kifejti a hatását) elkezdődhet az új Marx elméleteinek földolgozása.

De természetesen nemcsak szövegtörténeti problémák merülnek föl. Marx művei értelmezésének hatalmas volt (és maradt) a társadalmi tétje, és maguk az értelmezések is részei az osztályharcok, politikai küzdelmek, államberendezkedések, hatalmi viaskodások világtörténetének. Ez nem egyedülálló vonás, ez legalább egy filozófussal, Arisztotelésszel már megtörtént. Mondani sem kell, hogy mennyire különbözött a kora középkori arab-héber közvetítésen keresztül "szűrt" Arisztotelész - Jorge Luis Borges híres szövegében a színházat sose látott, színdarabot sose olvasott arab tudós a "tragédia" szó jelentését akarja megállapítani, az eredmény: gyönyörű, alkotó félreértés - Aquinói Szt. Tamás csodálatos kommentárjainak filozófusától és a Nietzsche utáni ókortudomány "előzményekben" föloldott rendszerezőjétől vagy a mai "analitikus" ontológustól.

Arisztotelész is, akárcsak Marx, kétféle művet hozott létre: egyrészt az arisztotelészi metafizikát, másrészt "a nyugati metafizikát" mint olyant. Mindkettőt metafizikának nevezzük, és a kettő jelentése részben födi csak egymást. Hasonló a helyzet "a marxizmussal". A marxizmus (kisebb) részben "irányzat" vagy "iskola", (nagyobb) részben viszont "műfaj" (tanulmányom a www.marxandphilosophy.org.uk honlapon olvasható erről). Az "-izmus"-sal végződő szóalak félrevezető. Ez a filozófiai-tudományos "műfaj" nem filozófia, nem közgazdaságtan, nem szociológia, nem társadalomelmélet, nem politikatudomány, nem történettudomány: ezek különválasztása annak a társadalomnak a sajátossága, amelyet "a marxizmus" bírál. Azt, ami közös Adorno és Althusser, Korsch és Negri munkájában, nem tudjuk a szokott diszciplínák meghatározásaival leírni.

Az is közös a görög és a német gondolkodó sorsában, hogy életművüknek van ún. "ezoterikus" és "exoterikus", azaz nehezen hozzáférhető, "belső", illetve "külsődleges", népszerű alakváltozata (e kettőt szigorúan megkülönbözteti Robert Kurz a huszonegyedik századnak szánt Marx-szöveggyűjteményében: Marx lesen! Frankfurt am Main: Eichborn, 2006). A kettő összekeverése okozhatta azt a súlyos félreértést, amely a kizárólagosan a tőkés (azaz a modern) társadalomra vonatkozó (ennyiben "történeti") elméletet általános "metafizikává" próbálta változtatni (és kategóriáit történeti kategóriákból "természetivé" alakítani, s evvel persze fölöttébb konzervatívvá - ebből jött létre a dogmatikus, pozitivista szovjet változat is). Ugyanilyen félreértés vezetett oda (Nyugaton), hogy a marxizmust az erkölcstanra alapozott liberális-analitikus politikai filozófia különös - marginális - vitapartnerének igyekeznek beállítani.

Ehhez járult hozzá az, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom a polgári társadalmon belüli küzdelmeihez idomította a marxi elméletet, s evvel elvette sajátos élét, illetve ezt az ún. "szocialista országokban" a piac nélküli árutermelő (és bérmunkás) társadalom "legitimációs ideológiájának" tették meg, s evvel a másik oldalról "polgárosították". Ebből számos félremagyarázás keletkezett, amelyek közül hármat hozok itt föl.

Az első félremagyarázás: eszerint a marxi elmélet "egalitárius", azaz alapelve az egyenlőség. Ez tévedés. Az egyenlőség követelését úgy és akkor lehet kitűzni, ha adottnak vesszük az értéken és az értéktöbbletnek az "idegenkezű" elsajátításán nyugvó társadalmi rendet, és erkölcsi-metafizikai szemszögből elfogadhatatlan tulajdonságait politikai és jogi eszközökkel ki akarjuk küszöbölni.

Ám az egyenlőtlenség Marx számára a kizsákmányolás és a társadalmi munkamegosztás másodlagos következménye (az elsődleges: az elidegenedés), amelynek a kapitalizmuson belüli enyhítését persze nem ellenezte, de amelynek a teljes körű megvalósításában nem bízott. Nem hitt abban, hogy "a gazdaságot" mint olyant kívülről, politikailag lehet korrigálni: nem ez a kommunista forradalom célja, hanem a különálló árugazdaság megszüntetése, az emberiség emancipációja.

A második félremagyarázás: eszerint a marxi elmélet "etatista", államosító, az államot tekinti annak az eszköznek, amelylyel a kívánatos társadalmi rend (termelési mód) létrehozható, sőt: hogy az állam mint a termelőeszközök tulajdonosa egyenlő a megvalósult "szocializmussal". Ez tévedés. Hiszen az elkülönült, az általános jogrendet biztosító állam a tőkés modernség sajátossága, fő vonása az általános szabályozások fönntartása és személytelen alkalmazása, ezért Marx szerint épp úgy fölszámolandó, mint a kapitalista osztálytársadalom többi (hierarchikus, ellenőrző, büntető, "gyógyító") jelensége. Ezen a ponton kommunizmus és anarchizmus egybeesik.

A harmadik félremagyarázás: eszerint Marx "idealizálta" a munkásosztályt és az osztályharcot. Ez tévedés. Éppen az - ha úgy tetszik - a marxi elmélet "legromantikusabb" vonása, hogy a proletár létállapotot abszolút gonosznak tekinti ("radikális láncok"), a kizsákmányolt proletárságot lényegétől megfosztottnak (a burzsoáziát is, de ez legalább "élvezi" elidegenedettségét), az osztályharcot pedig a tőkés patológia legfontosabb elemének. Marx soha nem gondolta azt, hogy a kizsákmányolt és elnyomott proletariátusnak a kapitalista társadalmon belüli szociokulturális vonásai eszményt jelentenének. Ennyiben Marxot a szociáldemokraták és a leninisták "a kalapácsos ember" jegyében Rousseau-ra redukálták, aki - Polányi Károly emlékezetes szavával - "fölfedezte a népet", amelynek a kultúráját és az erkölcsét az arisztokráciáénál és a polgárságénál magasabb rendűnek találta. (Vö. idevágó esszémmel: Socialist Register 2006.) A szociáldemokrata és a leninista munkásmozgalomban Marx jakobinussá változott (Lenin pontosan tudta és megírta, hogy ő vörös jakobinus): nézetei a munkásmozgalom gyakorlatában nem különböztek Blanqui és Lassalle nézeteitől, legföljebb politikai tekintetben.

Valóban, Marx elmélete nem szolgálta jól a valóságos munkásmozgalom tényleges szükségleteit, ezért félreértelmezése elkerülhetetlen volt. Ugyancsak elkerülhetetlen volt az is, hogy az "ezoterikus", tehát a valódi, az igazi Marx mély értőit, intencióinak hű követőit a mozgalomban többnyire eretneknek nyilvánították és - legjobb esetben - háttérbe szorították. Jellegzetes példája ennek, hogy a hiteles marxista teoretikust, a fiatal Lukács Györgyöt kiátkozták, amikor azonban később a szocializmus és a kapitalizmus ellentétét tipikus polgári módon az "irracionalizmus" és a "racionalizmus" ellentétével helyettesítette az antifasiszta "népfront" mulandó igényeinek szolgálatában, akkor elismerték.

Hiába. A destruktív, a "démoni" Marx visszatér: őt csak az menti meg az éjfekete antropológiai pesszimizmus szemrehányásától, hogy elméletében a modernség maradéktalan negativitása nem természeti, hanem történeti jellegű.

Mindenki elismeri, hogy Marx lángelme volt és "nagy ember". Ennek nincs különösebb jelentősége. Annak viszont igen, hogy ő testesíti meg a tőkés világkorszaknak azt a tulajdonságát, hogy magában hordja a saját meghaladásának meghaladhatatlan követelését. Ameddig kapitalizmus van, addig Marx is van. Tehát még jó sokáig.