Nem tudom, az új alkotmány szerzői mennyire vannak tudatában annak, hogy mivel szakítanak és mit folytatnak, mit zárnak le és mit foglalnak össze, de ez egykönnyen megállapítható, és – bár általában elégedetlen vagyok a magyarországi politikai viták minőségével – ezúttal számos kiváló írás jelent meg a tárgyról, ami fölment attól, hogy olyasmire is kitérjek, amit mások már nagyon jól megvilágítottak.

Az új alkotmány, a Grundgesetz, láthatóan szakít a rendszerváltás „zavaros, átmeneti” korszakának liberális alapjogi és közjogi fölfogásával, ez nyilvánvaló. Ami kevésbé nyilvánvaló, hogy így szakít a modern természetjog alapvető tételrendszerével is, amelynek az eredete kétszeresen római: ókori és katolikus. Az eddigi (köztársasági) alkotmány az emberi jogokat abszolútnak tekintette, amelyek természettől fogva megilletnek mindenkit, esetünkben minden magyarországi lakost, és különösképpen a magyarországi honpolgárokat. Az új Grundgesetz az emberi jogokat valamiféle homályos párhuzamba állítja a – nem részletezett – kötelességekkel, és néhány esetben (mindenekelőtt az ún. szociális jogok területén) csak akkor teszi az állam kötelességévé az alkotmányos jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos, a törvény vagy a hatóság által majd megállapítandó, ellenszolgáltatásnak tekinthető kötelezettségeket.

Ez ellentmond az emberi jogok szokásos meghatározásának, viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett – vagy meg kellett volna – tennie, méghozzá föltétel és fönntartás nélkül.

Ez hatalmas fordulat, itt az új alaptörvény eltér nemcsak a legtöbb, „demokratikusnak” nevezett állam alapjogi, emberi jogi dogmatikájától, hanem szembefordul avval a megszámlálhatatlan nemzetközi egyezségokmánnyal és szerződéssel is, amely ma – elvben – hatályos jog Magyarországon, de amelyet a magyar bíróságok rendszerint nem érvényesítenek.

Az utóbbi húsz esztendőben nem volt szövegszerű eltérés a köztársasági alkotmány és a nemzetközi, ezen belül az európai alapjogi „joganyag” között. Természetesen senki nem gondolhatja, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az ENSZ Alapokmányát 1947 és 1989 között, vagy akár azóta betartották nálunk (vagy akárhol), de 1989 óta komoly ember nem mondhatta nyíltan, hogy nem is kell őket betartani. A posztrepublikánus Grundgesetz sem állítja ezt kimondottan, de az alapjogok föltételessé, viszonylagossá tételével új útra lép. (Ez a megállapítás független attól, hogy én filozófiai értelemben mit gondolok a természetjogi elméletről.)

Magyarország alaptörvénye félreérthetetlenül megmutatja, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai megalapozása – amellyel sok időt töltött tavaly nyáron az akkor még formailag köztársasági Országgyűlés, illetve a konzervatív sajtó – fölösleges időfecsérlés volt. Az akkori megalapozás vezérlő elveit föladták.

A konzervatív kritika – amelyet a korábbi balközép kormányokkal rokonszenvező neokonzervatív ellenkritika (alaptalanul) lekommunistázott – tavaly ultrapiaci, individualista, szuperkapitalista rezsimként írta le azt, amelynek az orbáni állam az örökébe lépett. Közösségi, szolidáris, szociális, „organikus” államalakulatot hirdetett helyette, amely szembeszegül a kései modern atomizáltsággal, önzéssel, anarchiával, olyan államrendet, amelyet a kohézió, az egység, az „összefogás” a profitelvet tetemesen korlátozó erkölcse vezet.

Idén erről már szó nincs. Az új alkotmány, azaz alaptörvény szövege azt a neoliberális-neokonzervatív hittételt érvényesíti a magyar állam legfőbb jogi dokumentumában, amely szerint „kollektív jogok” nem megalapozhatók, s amely szerint a „második generációs jogok” nem rendelkeznek a „klasszikus”, azaz a liberális nézet szerinti alapjogok státuszával, nincs helyük a szűken vagy tágan vett alkotmányban, alkotmányjogban. A „köztársaság utáni” Grundgesetz e tekintetben méltán tarthat igényt a neokonzervatívok elismerésére.

Az alaptörvénynek ez az aspektusa a „nemzeti jobboldalon” is némi megrökönyödést keltett. Az egyik megbízhatóan jobboldali politológus, Zárug Péter Farkas (a Magyar Demokrata [!] március 23-ai számában), eddigi teljesítményénél jóval nívósabb cikkében fölsorolja a szociális jogok könyörtelen megkurtítását számos ponton, amelyben a köztársasági alkotmány tágabb keblű volt, mint az új alaptörvény. Érdemes (habár szokatlan) a nyomába szegődnünk.

A köztársasági alkotmány szerint „mindenkinek joga van a munkához”.

A posztrepublikánus alaptörvény szerint „képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához”.

Zárug ezt helytállóan hozza kapcsolatba az „öngondoskodás” neoliberális-neokonzervatív legendájával.

A köztársasági alkotmány kimondta: „az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga”, meg azt, hogy „minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének”. Az új Grundgesetz munkabért egyáltalán nem hoz szóba, csak ennyit mond: „minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez”, nesze semmi, fogd meg jól.

A köztársasági alkotmány szerint „a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez”, evvel szemben az új alaptörvény szerint „mindenkinek joga van testi és lelki egészségének megőrzéséhez”, ezt a Magyar Demokrata cikkírója – némi képzavarral, de szerintem helyesen – „durva visszalépésnek” nevezi.

A köztársasági alkotmány szerint „a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”.

Az új alaptörvény azt mondja, „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”.

Ezt Zárug „a liberálisok minimális államának koncepciójára” vezeti vissza, ugyancsak helyesen.

A föltétel nélkül kormánypárti közírónak nem okozott nehézséget az összehasonlító leírás, a „baloldalinak” (jórészt tévesen) elkeresztelt ellenzéki publicisztika mindezt nemigen hangsúlyozta, bár olykor emlegette. Megállapítván a kötelességmulasztást, hadd foglalkozzunk most ezeknek a változásoknak a jelentésével és jelentőségével.

Az új alaptörvény olyan rezsimet hoz létre, amely – a választásokra készülő Fidesz–KDNP gondosan ködbe burkolt sugalmazásaival ellentétben – nem pusztán folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására a szociális, népjóléti közszolgáltatások leépítésével, a reálbércsökkentéssel, általában: a megszorításokkal próbálkozó politikáját, hanem ezt a politikát kőbe vési, az ország alaptörvényévé teszi. (És a széles körű követelések ellenére nem nyilvánítja ki a lakhatás jogát. Ugyancsak hiányoznak az új alaptörvényből a számon kérhető ökológiai jogok.)

A sztrájkjog korlátozása, a mélyen igazságtalan egykulcsos adó (flat tax) bevezetése, a rokkantnyugdíjak és a korengedményes nyugdíjazás elleni támadás, a táppénz megfelezése, a munkanélkülisegély folyósításának három hónapra való korlátozása (ez a munkanélküli-segély de facto megszüntetését jelenti), a szociális segélyek mindenféle abszurd föltételhez kötése, az iskolakötelezettségi korhatár leszállítása, az egyetemisták (és a fölsőoktatási intézmények) számának tervezett csökkentése, a megdöbbentő mérvű „forrásmegvonások” az egészségügy, a tömegközlekedés, az infrastruktúra, a kultúra területén, az elbocsátások az államigazgatásban és a közszolgálati médiákban: mindez nemsokára nemcsak a sanyarú pénztelenség miatti kényszerű intézkedés leend, hanem alkotmányos kötelezettség.

Legtöbb honfitársunk – hála persze a médiahelyzetnek is, de csak másodsorban – tudomást se szerez az alkotmányosság antiszociális irányú fordulatáról, amely ilyetén környülállások közepette persze nem válthat ki ellenállást. Polgártársaink a következményeket fogják érezni csak, s a jóisten a megmondhatója, kit fognak okolni miattuk. Talán a Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Bizottságot, a multikat. Egy szó, mint száz: az idegeneket. Nem az államalapító Orbán Viktort, az biztos.

A szociális alkotmányok jogtörténetileg: újdonságok. A leginkább azok az alkotmányok hangsúlyozzák a „munka” jogait a tőkével szemben, illetve az állam kötelezettségét arra, hogy az állampolgárok tisztességes megélhetésre jogosultak, amelyek a második világháború megrázkódtatásai után, a keresztyéndemokrácia meg a szocialista és/vagy kommunista pártok antifasiszta koalícióinak megegyezése révén jöttek létre.

A modern európai „jóléti államok” a nyugati munkásmozgalom, a szovjet befolyás alatt álló „népi demokráciák” (keleti tömb) együttes nyomására, a háború előtti viszonyokkal már ki nem egyező néphangulat hatására – katartikusan – alakultak ki.

A társadalmi igazságosság, a garantált megélhetés, lakás, egészség, ingyeniskola, olcsó üdülés, sport, tömegközlekedés, olcsó kultúra, a munkások beleszólási joga még a magánvállalatok igazgatásába is (Mitbestimmungsrecht): ez volt a „trente glorieuses”, a dicsőséges harminc esztendő (1945–1975) közvetve vagy közvetlenül alkotmányosan is biztosított „ipari demokráciája”, „fogyasztói” kultúrája Nyugat-Európában, amellyel rettenetes konformizmus és öncenzúra járt együtt.

A szovjet rendszerű államok (különösen 1956, az SZKP XX. kongresszusa és a magyarországi forradalom után) maguk is a „jóléti állam” keleti változatának megteremtésére törekedtek, itt-ott időleges sikerekkel. Ennek a korszaknak a lezárulását konvencionálisan Mrs. Thatcher választási győzelmével (1979) szokás jelezni.

A neokonzervatív fordulat immár szintén harmincesztendős – most már látjuk, ebbe illeszkedtek a „keleti tömb” némely államainak ún. piaci reformjai, amelyek nem vezettek föltűnően nagyobb gazdasági fejlődéshez és az életszínvonal gyorsabb növekedéséhez, mint a tervgazdasági módszerekhez ragaszkodó vetélytársaiknál –, és eredménye igencsak hasonló a „jóléti államéhoz”: eladósodás, finanszírozhatatlanság.

A Fidesz olykori „antikapitalista”, „piacellenes” szólamai ellenére a „perverz újraelosztás” (a jövedelmek átcsoportosítása a szegényektől a gazdagokhoz, a munkától a tőkéhez) zavartalanul folytatódik, bár az Orbán-rezsim politikája valamicskével jobban kedvez a fölső középosztálynak (szemben a globális nagytőkével), mint „baloldali” elődeié.

Amint már említettem korábban, az új Grundgesetz „a közösség számára hasznos tevékenység” kritériumához köti az összes szociális juttatást, ami – ha párhuzamba helyezzük avval, hogy a foglalkoztatás többé nem az állam kötelessége, viszont a munkavégzés az állampolgár kötelessége, nem pedig a joga – két következtetésre kényszeríti mind a jogalkalmazót, mind a tőketulajdon és tőkejövedelem nélküli honpolgárt. A „köztársaság utáni”, posztrepublikánus magyar állam erkölcsi és jogi különbséget tesz a csereértéket termelő személyek (tőkések ÉS bérmunkások), illetve a termelésből kizárt, improduktív személyek (munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, a prekariátus tagjai – azaz a csak rendszertelenül dolgozó, koronként segélyre szoruló, egyik napról a másikra élő új proletárok –, az értelmiségiek, közalkalmazottak, betegek, rokkantak, háziasszonyok/férfiak) között.

Mindehhez hozzájön a büntetőjognak a szubproletariátust („underclass”) megcélzó, represszív megkeményítése („három csapás”, a büntethetőség korhatárának leszállítása, a legapróbb szabálysértések büntetési tételeinek aránytalan szigorítása, most meg a „valódi életfogytiglan”), a szociális konfliktusok rendőri megoldásának szorgalmazása.

Ezeket az elemeket azért említem, hogy a mostani alkotmányozás és törvényhozás általános diszkriminatív jellegét érzékeltessem, ez az a kontextus (keret), amelyben a szociális jogok eltörlését értelmeznünk kell. A nemzeti neokonzervativizmus még nem merészkedett az állampolgári jogegyenlőség nyílt, explicit megszüntetéséig, de közeledik ehhöz a határponthoz. A köztársasági alkotmány ragaszkodott az alapjogok – köztük a szociális jogok – föltétlenségének és korlátozhatatlanságának mítoszához, az új, posztrepublikánus és antirepublikánus alaptörvény viszont új mítoszt teremt: azt, hogy az alapjogok gyakorlását (gyakorolhatását) ki kell érdemelni az állami tekintély színe előtt.

Evvel a második világháború óta a polgári demokráciákban uralkodott konszenzus megszűnt. Az új magyar állam nemcsak a kisebbségbe szorult magyar baloldalnak üzen hadat, amelyet – a közvélemény egyharmadát – szüntelenül megaláz szimbolikusan és a hétköznapi üldözési praktikákkal, hanem a magyarországi társadalomnak is, amelynek a rászoruló többségét az állam (jogokkal és méltósággal fölruházott) kényszerű ügyfeléből az állam kiszolgáltatott alattvalójává változtatja, miközben ezt a társadalmi többséget szándékairól elmulasztja tájékozatni. Sőt: a médiapolitikájával elrejti a társadalom elől azt, amit tesznek vele.

Az új rezsim hívei azt hozzák föl patrónusaik védelmére, hogy nem lövetnek, mi több: egyelőre megírhatjuk véleményünket a különösebb befolyás nélküli lapokban. Igazuk van. Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül.