Elég itt olyan közismert huszadik századi névváltoztatásokra gondolni, amilyen a Nagy Péter által alapított és a cár szent névadójáról elnevezett Szentpétervár (Szankt-Petyerburg) név Petrográdra cserélése volt 1914-ben németes hangzása miatt, majd a bolsevik forradalom és Lenin halála után Leningrádra változtatása és végül az eredeti név visszaállítása 1991 után. Se szeri, se száma Kelet-Európában ezeknek a ciklikus névcseréknek, amelyek mindig felülről indulnak ki, és a hatalmi rendszerek legitimációs igényének változásait tükrözik.

Példákért persze nem kell ilyen messzire menni az időben és a térben. A Magyar Köztársaság neve helyén például ma már Magyarország szép, gyönyörű neve áll, a közterek frissen lecserélt, új nevében pedig a 2010-es rendszerváltó hatalom szemléli magát, büszkén és magabiztosan. Hírügynökségek hozták pár hete az azóta megcáfolt hírt, hogy a nemsokára régi, 1944-es arculatát visszanyerő Kossuth Lajos teret a Parlament előtt egy még nálánál is fontosabb személyről, Nemzet Őfelségéről fogják elnevezni a Nemzet Főterének. Si non e vero, e ben trovato!

A kérdés az, ki rendelkezik a névadás s egyszersmind a névtörlés hatalmával, ki tartja ellenőrzése alatt a hatalmi reprezentáció terét, ki gyakorolja a kárhozatos emlékű nevek törlésének (damnatio memoriae) és a tiszteletre méltó nevek jóváhagyásának jogát, ki formálja és milyen eszközökkel a politikai közösség emlékezetét. Magyarországon 2013. január 1. − vagyis a 2012. évi CLXVII., Egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról című törvény hatálybalépése − óta ez többé nem kérdés. E hatályba lépett „névtörvény” intézkedik arról, hogy sem cégek, sem sajtótermékek és médiaszolgáltatók, sem civil szervezetek, sem közterületek, közintézmények elnevezésében nem lehet „olyan személy neve, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be, vagy olyan kifejezés vagy olyan szervezet neve, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerrel közvetlenül összefüggésbe hozható”.

Mondjuk, az a szakkollégium, amely még a Kádár-korszakban alakult, és a Rajk László nevet vette föl, most vagy megválik saját patinás nevétől, vagy megsérti a törvényt, amely világosan tiltja, hogy ennek a tragikus sorsú XX. századi kommunista magyar politikusnak a nevét utcák, szervezetek, intézmények, cégek viseljék.

Kérdés persze, van-e a törvénynek visszamenő hatálya, hiszen a nevet akkor vették föl, amikor ez a törvény még nem létezett, így hát nem is sérthették meg. Ez a kérdés azonban abban az országban, ahol a visszamenő hatály tilalmának megtörése egyáltalán nem kérdés, ahol nem az Alkotmánybíróság béljósai, hanem közvetlenül maga a nemzet mondja meg, melyik törvény hatálya meddig megy vissza, éppen kire vagy mire vonatkozik, és kire vagy mire nem. A törvények hatálya egészen addig megy vissza, ameddig a nemzetnek erre szüksége van. Ha 1944-ig, hát 1944-ig! Azt kell csupán tisztázni, kik voltak ennek az 1944-ben kezdődő mai Magyarországnak a hősei és áldozatai, pribékjei és mártírjai. A hatályba lépő „névtörvény” világosan megmondja, kik igen és kik nem, illetve kiknél igen a „nem”, és kiknél „nem” az igen. Ha egy név alatt netán ütközne a jó és a rossz, ha ugyanaz a személy forgatagos élete során egyszer építője, másszor rombolója, egyszer hőse, másszor mártírja volt az „önkényuralmi rendszernek”, akkor a Törvényalkotó előfüttyenti az ő akadémikusait, akik üldözőbe veszik az igazságot, és farkcsóválva szeretett gazdájuk lába elé helyezik.

A politikai hatalomkoncentráció egyre gyorsuló folyamata, amelyet az új rendszer gründolásának, egyfajta − erőszakos, tisztátalan eszközök felhasználásától sem visszariadó − eredeti politikai tőkefelhalmozásnak is nevezhetünk, szinte mindenki előtt világosan áll, akár mámorosan ünnepli a magyar demokrácia zsugorodását, akár kétségbeesetten hadakozik a „zsugorítók” ellen. Mégis, a köztéri nevek és fogalmak leltárának elkészítéséről, az igaz és hamis, a jó és rossz nevek katalógusáról vagy kánonjáról rendelkező törvényt, illetve e törvény szolgálatkész tudományos akadémiai értelmezését és alkalmazását kritizálva szinte mindenki a törlésre, feledésre ítélt, illetve a kegyelemben, menlevélben részesített neveken lovagol − méltánytalanságot említve itt, a törvény alkalmazásának következetlenségeiről vagy alkalmazhatatlanságáról értekezve ott, és közfigyelmet elterelő kampányhúzásról beszélve amott. Nem csoda, hogy a helyzet a régi kínai bölcsességet juttatja az ember eszébe: amikor az ujj a holdra mutat, a hülye az ujjat nézi.

A képállítás és a köztéri elnevezések jogának állami monopolizálása, a szimbolikus reprezentáció, az „emlékezetpolitika” központosítása ugyanis csak kulturális vetülete a hatalomkoncentrációnak. Ugyanilyen hatalomkoncentráció ez is, csak a szimbolikus politika síkján. A „névtörvény” elfogadása és alkalmazása azt jelenti, hogy a szabad névválasztás, jelképválasztás és képállítás szabadságát elvonják minden jogi személytől, pontosan úgy, ahogyan az anyagi források központosításának mértékében von magához az állam minden autonómiát, minden szuverenitást, minden önrendelkezést, minden szabadságot, minden ellenállási jogot, minden kontrollfunkciót az önkormányzatoktól, az Alkotmánybíróságtól, a szakmai testületektől, a szakszervezetektől, a civil szervezetektől, az iskoláktól, még a gazdasági szereplőktől is, hogy végül az állampolgárnak egyetlen menedéke az állam maradjon.

Mostantól az egész országban egyetlen cég, civil szervezet, önkormányzat, párt, mozgalom sem döntheti el szuverénül, az állam ideológiai utasításainak betartása nélkül, hogy saját identitásának kifejezésére és nyilvános önreprezentációjára milyen neveket és képeket használjon. Ezt most már az államközpont dönti el, miután erre törvénnyel jogosította fel magát. A törvény a szimbolikus tér hatalmi megszállását és ideológiai kisajátítását jelenti: a nemzeti identitás és a közös emlékezet a jobboldal identitásával és közös emlékezetével lesz azonos. A „névtörvény” a közös emlékezetből kizárja, bizonyos mértékig törvényen kívül helyezi a baloldal egészét: elvitatja egész demokratikus és parlamentáris hagyományát, megkérdőjelezi demokratikus identitását, kétségbe vonja nemzethez tartozását, megvonja jogát a saját reprezentációra és saját története elbeszélésére („Azt egyedül én, az Igazság mondhatom meg, hogy te, kedves, aljas Hazugság, mi vagy és ki vagy, és hol van a Te helyed!”).

De mi legyen akkor „Magyarország közterületeinek elnevezésével”? Először is az legyen, hogy ne a politikai hatalom döntse el, mi legyen, és mi ne legyen, hanem az állampolgárok. Magyarán: a közterületek elnevezésének jogát nem szabad átengedni sem a „többség zsarnokságára” épülő, az önkényuralmi rendszer felé araszoló nemzeti-populista hatalomnak, sem semmiféle, mégoly liberálisan és szociálisan demokratikus jövőbelinek. Továbbá az legyen, hogy a köztér szűnjön meg bármely rendszer, bármely hatalom reprezentációs tere, örök időkre szóló emlékműve, historizáló fantazmáinak, ideológiai kiméráinak és giccses politikai ábrándjainak épületekbe, szobrokba, elnevezésekbe történő kivetítése lenni.

De hogyan szűnhet ez meg? Hogyan fejthetők le a hatalom mancsai a közterekről? Hogyan szorítható ki innen − ha nem is egy csapásra és teljesen, de lépésről lépésre és egyre inkább − az államhatalom reprezentációja? Nagyon egyszerűen: a személynevek kiszorításával a köztéri névadásból. El kell érni, hogy lehetőleg senkiről, egyetlen úgynevezett nagy emberről se nevezzenek el semmit: sem utcát, sem intézményt, sem mást. Semmi hatalmat az államnak a nyilvános térben! A közteret a polgárok akarata formálja: ne a monumentális állami reprezentáció, hanem a polgárok politikai életének közös tere legyen. Úgynevezett történelmi nagy emberek és kultúrhéroszok helyett a természet, a kozmosz jelenségeiről, eseményeiről, szereplőiről, a kultúra tárgyi világáról, esetleg az emberi képzelőerő, a mitológiák teremtményeiről, irodalmi alakokról, magyar és világirodalmi műalkotások címéről, tudományos fogalmakról lehetne elnevezni utcáinkat és tereinket − bármiről, ami alkalmatlan az államhatalom reprezentációjára. Nemcsak uralkodók, kormányférfiak, politikai vezérek, történelmi szentek és ördögök mindig vitatott, többé-kevésbé mindig megosztó neveire gondolok, hanem a kultúrhéroszok − tudósok, írók, művészek − neveire is.

Mert ezek a nagy alakok és nagy nevek is általában az aktuális hatalom névmaszkjai és álnevei: nem a kultúrhérosz teljesítményét, hanem a térnek nevet adó hatalmat reprezentálják. Végtelenül nagyra tartom Bartók Bélát és József Attilát, de nem mint makulátlan utcaneveket, amelyek a történelmi politikusnevekkel szemben egyesítik és nem megosztják a közösséget. Mert igenis megosztják, éspedig nem ízléstáborok, hanem politikai táborok szerint: a köztérben nem utcáknak és tereknek, hanem a hatalomnak adnak nevet. Pontosabban: elszenvedik a hatalom névadó erőszakát. Mennyivel békésebbek, meghittebbek, szebbek bármely nagy író, gondolkodó, tudós nevénél az olyan köztéri elnevezések, mint: Tigris utca, Zerge lépcső, Roham utca, Mese utca, Ábránd utca, Hold utca, Aranykacsa utca. A nemzeti kultúra nagyjait a térben emléktáblákon, a rájuk vésett vagy domborított portréval, rövid életrajzzal, idézetekkel, egy-egy mondattal, néhány verssorral idézhetik meg az ott lakók, mintegy szellemi lakótársaikká, a hely jótékony védőszellemeivé avatva őket. Utcák, terek, hidak, laktanyák, vállalatok neveiként azonban a kultúra legcsodálatosabb nevei is elidegenülnek a közösségtől, kikerülnek a kulturális emlékezetből: kelletlenül görnyednek az állam reprezentálásának kínos terhe alatt.

Rendszergründolás, országátnevezés – Táblát cserélnek Záhonyban 2011. december 15-én