A múlt köde
A szocialisták megígérték az országnak, hogy Orbán kormányát a nemzet kormányával váltják föl. A nemzeti közép kormányával, mely egyrészt szociáldemokrata és jóléti fordulatot hoz, másrészt nyitott a liberális, a népi, a konzervatív és - igény szerint - egyéb értékekre. Fölszállt tehát a szocialisták füstje: az szja radikális csökkentése, 400 ezer új munkahely, 38 órás munkahét, 10 ezer kollégiumi férőhely, ingyenes tankönyv minden általános iskolásnak, ingyenes étkeztetés minden óvodásnak, az iskolák felszerelésére szánt összeg megduplázása, évente 4-6 ezer szociális bérlakás fölépítése, a regionális önkormányzatok létrehozása stb. Az ígéretek listája elmaradt a realitásoktól, sokat kellett még nyúlnia, míg a szocialisták győzelme reális közelségbe került.
Lemondott az SZDSZ elnöke, Demszky Gábor. Decemberben sokan azt hitték, ő az SZDSZ utolsó esélye. Most meg azt, hogy a távozása. A távozó elpanaszolta magányát: "Nagy lendülettel nekirugaszkodtam, aztán azt vettem észre, hogy egyedül futok." (Magyar Narancs, 2001. június 14.) No, de kivel is futott volna, miután mindenki láb alatt volt neki, akinek lába volt. Hosszúlábú társait elküldte megújulni, vagy átkommendálta őket hosszútollú barátaikkal együtt a szocialistákhoz. Csak a lábatlanokra számított.
Június 16-án kiütötték Kokót. A saját hazájában. A nemzet 78 százaléka leült a tévé elé pozitív szellemben, diadalra készen. És a képébe csapott egy érzéketlen idegen.
A státustörvényt az EU ütötte ki. Már rég kiütötte belőle magát a státust, a külhoni magyarok jogállását rögzítő, útlevelet is biztosító, "félállampolgárságot", most pedig kiütötte belőle az uniós polgárokat, a burgenlandi magyarokat is. Azután még évekig ütögette a kedvezménytörvényként forgalmazott maradékot, melyre 2001 júniusában az Országgyűlés rábólintott. A szocialisták is, mert a nemzeti közép egy ilyen bólintásból nem maradhat ki. A burgenlandi magyarok fölháborodtak, hogy Magyarország még be se lépett az EU-ba, máris eladták őket. Nem mintha kellenének nekik a csóró anyaországtól azok a kis kedvezmények, de a gesztus, a jelkép, a nemzethez tartozás! "Ha a burgenlandi magyarok nem tartoznak a státustörvény védelme alá, akkor őket az anyaország el sem ismeri magyarként" - panaszolta Messner Adél, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület titkára. (Népszabadság, 2001. június 7.) A román kormány viszont rámutatott: a burgenlandi magyarok kihagyásával a magyar kormány elismerte, hogy az Európai Unióban elfogadhatatlan módon különbözteti meg identitásuk alapján más országok állampolgárait. Tamás Gáspár Miklós a balatonszárszói sátorban úgy fogalmazott, hogy a törvény "Magyarországot a második világháború óta a legkomolyabb nemzetközi konfliktusba keverte bele". (Hócipő, 2001. június 27.) Lehet, hogy az '56-os szovjet invázió, a karibi válság, a Tito, Mao és Izrael körül kavargó nemzetközi konfliktus és az egész hidegháború Magyarország szempontjából kicsit komolytalanra sikerült, de TGM-nek se ez volt a legkomolyabbra sikerült megjegyzése. Hanem például: "Az MSZP »igen« szavazata a magyar progresszió elárulása. Csak egykori pártom, az SZDSZ tett bátor kísérletet a magyarországi parlament becsületének megmentésére. De a 92 százalékos többség kísértetként fog visszajárni, hogy bűnös gyávaságára, erő előtti behódolására emlékeztesse a magyar balközép opportunistáit és karrieristáit." (Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csődje, Népszabadság, 2001. június 30.)
A határon túli magyar kisebbségek vezetői, Markó Béla, Bugár Béla és főleg Tőkés László erősen aggódott , hogy Magyarország kiszívja a magyar munkaerőt és azzal együtt a magyar kisebbségeket is a szomszédos országokból. Tőkés találkozót kért a magyar miniszterelnöktől, hogy "stratégiai igénnyel tárgyaljanak" a határon túli magyarok magyarországi foglalkoztatásáról (Krónika, 2001. június 14.). Orbán Viktor ugyanis a magyarországon megjelenő romániai munkavállalók millióival - kecsegtetett. Június 7-én egy üzleti ebéden külföldi befektetők előtt a következőket mondotta: "Ha fenn kívánjuk tartani a gazdasági növekedést Magyarországon, akkor nem lesz elég tízmillió magyar. Tehát az előttünk álló néhány évben munkaerőként számításba kell vennünk több millió embert a szomszédos országokból is... A most megvitatás alatt lévő státustörvényben ugyancsak szerepelnek erre vonatkozó megállapítások. Tehát mi nem tíz-, hanem tizennégymilliós munkaerőkapacitással rendelkezünk." (idézi Új Péter: Baklövés, Népszabadság, 2001. június 13.) Az a néhány év, ami akkor előttünk állt, immáron mögöttünk áll, s a kisebbségi magyarok milliói még mindig a szülőföldjükön dolgoznak. Alighanem ők tehetnek róla, hogy az
5-6 százalékos egészséges növekedés 3-4 százalékosra betegesedett. Mert ha nem ők tehetnének, akkor nem lehetne komolyan venni, hogy komolyan veszik magukat, akik veszik: "Megfigyelhető..., hogy a Fidesz hatalomgyakorlásában nyoma sincs a könnyelműségnek. Ezek a kétségkívül okos és felkészült fiatalemberek abszolút komolyan veszik önmagukat, s így a feladatot is, amelyet magukénak éreznek. Ez a komolyság - a viselkedéssel, öltözködéssel, méltósággal, bizonyos ünnepélyes formák hangsúlyozásával, a tekintélytisztelettel együtt - csak félig tudatos és átgondolt, nagyobbrészt magából a fiatalság jellegéből származik. Könnyen belátható: egy országot kormányozni csak komolyan lehet, komolyan véve önmagunkat és az előttünk álló jövőt. Szerintem ebben különbözik elsősorban a Fidesz az MSZP-től..." (Kristóf Attila: Én nem tudom... (ki vegye komolyan magát), Magyar Nemzet, 2001. június 12.)
A 168 Órában éppen ekkor emlékeztetett egy olvasó arra, mit gondolt a fiatalságról Orbán Viktor 1989-ben, régmúlt öregkorában: "A fiataloknak elegük van a hierarchikus szervezetekből. Ha a választásokon csak pártok indulhatnak - amit helytelenítenék -, akkor talán létre fogunk hozni egy választási pártot, amit azonban a választások után sürgősen feloszlatunk. (...) A hozzám legközelebb állók, Kövér László és Fodor Gábor, velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek. A Századvég című lapunknál ugyanakkor dolgoznak olyan reformkommunista szerkesztők is, mint Stumpf István és Wéber Attila. Őket változatlanul barátaimnak tartom, de egyszersmind politikai ellenfeleimnek is." (HVG, 1989. augusztus 15.)
Az Élet és Irodalomban Kenedi János sok folytatásban és hatalmas terjedelemben szedi szét szálról szálra Lovas István hazugságainak, plágiumainak, sötét bírósági és egyéb ügyeinek hatalmas kazlát. Attól kezdve, hogy 1962-ben elítélték őt erőszakos nemi közösülésben való bűnrészességért, odáig, hogy 1996-ban zsidóként honosítást és állampolgárságot kér maga és családja részére Izrael budapesti honosítási irodájában. Erről Bencsik András "a cikk elolvasása után személyesen kérdezte meg Lovas Istvánt. (...) Lovas válaszát az ő és családja békéjének érdekében nincs mód közzétenni, sőt kérdéses, hogy ő maga erről bármit is mond bármikor. Csupán egyet tehet a krónikás: becsületszavát adja, hogy a válasz számára emberileg elfogadható és tisztességes volt." (Magyar Demokrata, 2001. június 28.) Akkor el tudjuk képzelni. De ha nem akarjuk elképzelni, akkor maradhatunk annál, amire Lovas a honosítási irodában hivatkozott, hogy ti. Magyarországon egyre erősödik az antiszemitizmus. (Kenedi János: A szavahihetőség és Lovas István - IV., Élet és Irodalom, 2001. június 22.) Ezen valóban segítene Lovas távozása, de olyan keveset, hogy ezért nem érdemes a Demokrata olvasóit elszomorítani. Kondor Katalin - a Magyar Rádió elnökévé választván - megerősítette, hogy Lovas Istvánnal nincs semmi baj. Nem tudhatta, hogy suttyomban Lovas is a magyarországi antiszemitizmus erősödéséről brekeg.
Az Országgyűlés társadalmi szervezetekkel foglalkozó bizottságának Halász János debreceni fideszes képviselő vezette albizottsága ingatlanokat osztott. A létavértesi mozgáskorlátozottak egyesülete például szerette volna megkapni azt az ingatlant, melyben kilenc éve tevékenykedett, azóta bérelte, berendezte felújította, működtette benne műhelyét. Az albizottság azonban úgy találta, hogy a helyi önkormányzat fideszes képviselője által vezetett Fitness Egyesületnek nagyobb szüksége van arra az épületre. A Torgyán Józsefné Cseh Mária által vezetett Független Női Szövetség 24 településen kapott ingatlanokat: 23 irodát, két termet, hat garázst, tárolót, raktárat és két lőteret. A debreceni Human Bridge Service Alapítványnak 18 ingatlan jutott. Ezt az alapítványt Halász János munkatársa, az albizottság szakértője vezette. Békéscsabán és környékén a pályázat beadásának határideje előtt alakított, a Fidesz és a Fidelitas káderei által vezetett polgári-kulturális egyesületek kaptak ingatlanokat. Kiderült, hogy a Debrecenben, illetve Hajdú-Bihar megyében kiosztott 81 ingatlan közül 56 a helyi fideszesek érdekeltségi körébe került. A félszáz debreceni egyetemistát és középiskolást tömörítő Magyar Diákok Kultúrájáért Egyesület 22 ingatlant kapott az ország legkülönbözőbb pontjain. Többek között egy éttermet Szombathely főterén, melyet továbbra is az a vendéglős üzemeltetett, mint addig, csak ezután nem a kincstárnak fizette a havi 350 ezer forintos bérleti díjat, hanem a Balázs Ákos debreceni fideszes önkormányzati képviselő által patronált félszáz debreceni diáknak. A pályázati kiírás szerint a társadalmi szervezetek a tevékenységükhöz szükséges ingatlanokra pályázhattak. Az Új Hevesi Napló tevékenységéhez például egy nagy autósiskolai tanpálya kellett. (részletesebben l. Gergó Judit-Kácsor Zsolt: A győztes koronglövők, Népszabadság, 2001. június 23.) Az ellenzéki pártok képviselői ott ültek az albizottságban, de nem nagyon néztek utána, ki kap mit és miért. Azután persze nagyon föl voltak dúlva, panaszkodtak idő- és információhiányra, követelték a zárt ülések jegyzőkönyvének nyilvánosságra hozását (sikertelenül), és szaladtak az ügyészségre. A legértékesebb balatoni és a fővárosi ingatlanok kiosztásában már nem is vettek részt. Nélkülük alapozták meg a Századvég Alapítvány, a Magyarországi Keresztény Ifjúsági Egyesület, a Magyar Nők Szövetsége, a MIÉP-hez kötődő Bocskay István Szabadegyetem Alapítvány, a Független Ifjúság (a Kisgazdapárt ifjúsági szervezete) és a Magyar Demokratát kiadó Magyar Ház Alapítvány jövőjét.
Letartóztatták Szabadi Bélát. Sok egyéb mellett azzal vádolták, hogy jogosulatlanul röpködött I. osztályon külföldre. 1998 óta röpködött jogosulatlanul. Torgyán József a Kis Újságban a következő egyszerű kérdéseket tette föl: "Ha jogosulatlan volt mindez 1998-ban, akkor az érintettek miért nem kifogásolták még 1998-ban? Miért kellett ebben az esetben megvárni az 1999-ben, majd 2000-ben bekövetkező károkat?" (Torgyán: Mi az igazság Szabadi-ügyben?, Kis Újság, 2001. június 22.)
Mádl Ferenc szerint a koalíciós pártok alkotmányellenesen kívánták korlátozni a sajtószabadságot az ún. Lex Répássyval, tehát a polgári törvénykönyv módosításával, mely szerint nem csupán a tényállítások, hanem s vélemények "helyreigazítására" is rá lehetett volna kényszeríteni a médiát, ráadásul fölső határ nélkül, tetszőleges mértékű pénzbüntetéssel lehetett volna tönkre tenni a "helyes" vélemény befogadását elutasító lapokat. A koalíciós képviselők közül egyedül Tölgyessy Péter utasította el - az Alkotmánybíróság által utóbb megsemmisített - törvénymódosítást.
"Alávaló emberek engem nem fognak még egyszer megalázni" - nyilatkozta Kondor Katalin azokról a kurátorokról, akik 2000-ben nem szavazták meg az ő elnökségét. Az alávalókat jóravalók váltották fel, Kondor elnök lett. A Népszabadság publicistája két alapvető kifogást említett, ami Kondor addigi tevékenységével kapcsolatban megfogalmazódott "azok körében, akik nem kritikátlan hívei vagy kiszolgálói a kormányzati propagandának". A második a Vasárnapi Újság megfékezésének elmulasztása, az első pedig az, hogy " »bérelt helyet« nyújt a miniszterelnöknek nézetei kifejtésére minden héten a Kossuth adón anélkül, hogy a kormányfőt szembesítené az ellenvéleményekkel, esetleg vezető ellenzéki politikusoknak hasonló lehetőséget kínálna." (Varsányi Gyula: A Kondor-jelenség, Népszabadság, 2001. június 6.) Nos, ezért ma már a kormányzati propaganda kritikátlan ellenfelei sem támadják őt.
Orbán Viktor szerdai interjúit "nemzetiszín betűcsokorral szedve" jelentette meg a Püski Kiadó. Piros kérdések, zöld válaszok s köztük a fehér papír. A könyvet a fél ország kacagta, a másik fele pedig dedikáltatta. A Könyvhéten kora délutántól késő éjszakáig szolgálta fele országa fele népét a kormányfő. A Magyar Nemzet szerint: "minden óhajt igyekezett pontosan teljesíteni, és a legkacifántosabb családneveket is lebetűztetve írta alá a köteteket, a kért üdvözlő szavakat mellékelve".
Konvertibilis lett a magyar deviza. Június 6-án a jegybank és a Pénzügyminisztérium vezetői bejelentették, hogy fölszámolták a kötött devizagazdálkodás utolsó elemeit is. Történelminek nevezték a döntésüket és az is volt. Csak megkésett egy kicsit. Járai Zsigmond jegybankelnök egy évvel korábban pénzügyminiszterként még keményen ellenállt, amikor Surányi György kezdeményezte a konvertibilitáshoz vezető lépéseket: a csúszó leértékelés megszüntetését, az árfolyamsáv kiszélesítését a - kormány által előirányzottnál sokkal magasabb, tíz százalék körül megakadt - infláció elleni hatékonyabb föllépés érdekében. Járai úgy vélte, nem kell annyira küzdeni az infláció letöréséért, mert a fölértékelődő forint visszafogná a gazdasági növekedést és az exportot. Márciusig így vélte, májusban pedig éppen ellenkezőleg. A Világgazdaság kommentárja szerint "igen nagy képzelőerő kell, hogy elhiggyük: a magyar gazdaság helyzete csupán az utóbbi néhány hónapban vált olyan kedvezővé, hogy elviseljen egy ilyen lépést. Valószínűbbnek látszik az a magyarázat, hogy a kormány inkább presztízsokokból várt az intézkedéssel Surányi távozásáig." (Gaál Csaba: Járai devizaliberója, Világgazdaság, 2001. június 7.)
Szinetár Miklós lemondott az Operaház igazgatásáról. Rockenbauer Zoltán, az operabarát miniszter világossá tette, hogy Szinetárnak nincs pénz, de az új igazgatónak lesz. Szinetár a társulati ülésen azzal vigasztalta támogatóit, hogy "dupla állami támogatással bárki jobb igazgató, mint én." (HVG, június 2.) Mindig akad egy bárki az ilyen könnyelmű kijelentések cáfolatára.
