Csak ajánlhatom, böngésszék végig önök is az új Nemzeti alaptanterv nyilvános vitára szánt anyagát. Csodálkozni fognak: nincs benne semmi különösebben vérlázító. Korrekt iparosmunka nyakon öntve a mifelénk mostanság megszokott keresztény-konzervatív maszlaggal, kis öblögetés erkölcsről, hazáról, családról meg hasonlókról, de még csak nem is Tóth Tihamér paptanári modorában, elvégre ez már a XXI. század. A többi pedig olyan, amilyennek egy alaptantervnek lennie kell. A műveltségterületek felsorolása, a keretükben életkoronként elsajátítandó kompetenciák meghatározása, a megtanulandó ismeretek fölvázolása. Így volt ez húsz éve, negyven éve, hatvan éve is.

És pontosan ez a baj. Ezúttal nem az történik, hogy a kormány megint páncélököllel ront be az iskolába, és felborogat mindent, ami az útjába kerül, sőt lefogadom: a készülő kerettantervekben sem lehet majd túl sok olyasmit találni, ami a kétharmad politikai credóját vagy világnézeti hitvallását szuszakolná be direkten az osztálytermekbe.

Ezúttal másról van szó. Arról az iskoladefinícióról, amelyen Európa az utóbbi évtizedekben már sikeresen túllépett: jelesül, hogy a közoktatás célja „egy életre” ellátni a következő generációt a szükséges tudással. Úgy tenni, mintha az élet manapság nem a folytonos újrakezdésről, a tudás- és életmódbeli, technikai innovációk követéséről, a soha nem abbahagyható tanulásról szólna, hanem ehelyett létezne valamiféle kötelező magyar minimum, amit ha egységnyi idő alatt beletömünk a fiatalok fejébe, akkor készen állnak az érvényesülésre.

Hát nem. Egy efféle alaptanterv persze megfelelt a negyven vagy hatvan évvel ezelőtti világnak, de húsz éve már egy kicsit okafogyott volt: nem véletlen, hogy felváltotta az egyén és a közösség igényeire koncentráló oktatás alapelve és a kimeneti szabályozás rendszere. Magyarán hogy az állam persze megszabja, milyen tudás nélkül nem lehet elhagyni az iskolát, de az elsőrendű szempont az, hogy mindenki minél több hasznát lássa az odavezető éveknek.

Ehhez képest ami most történik, az nem pusztán hátraarc, hanem fejesugrás a múltba. Az állam egyrészt gyerekkorban eldönti, kiből mi lehet – ezt fogja eredményezni a tankötelezettség leszállítása és az érettségit adó oktatás visszaszorítása –, másrészt úgy tekint az iskolára, mint az „élethez” szükséges, viszont épp ezért kötelezően elsajátítandó ismeretek egyetlen forrására. Azok a tantervek, amelyek ennek az elvárásnak akarnak megfelelni, szükségszerűen túlzóak lesznek, s mint ilyenek, teljesíthetetlenek. Bennük lesz a világ teljessége, tantárgyakra, sőt tanórákra lebontva, csak épp arra nem adnak majd receptet, hogy miképp lehet elérni azt az alaptantervben oly szépen megfogalmazott célt – hogy mindenki kibontakoztathassa képességeit, és vágyja a tudást –, ha egyszer minden gyerek, minden osztály, minden iskola, minden helyzet más és más.

A nemzetközi tudásmérések pár év múlva feketén-fehéren ki fogják mutatni, hogy rossz irányba megyünk. Több nemzedék hagyja majd el felkészítetlenül az iskolát, mire helyrehozzuk a hibát.