A Nyugdíjintézet telkét a főváros adta, a terveket ingyen készítette Quittner Zsigmond

Fotó: M. Schmidt János

A főváros ingyen adta a telket, a nemes ügyre való tekintettel Quittner Zsigmond ellenszolgáltatás nélkül tervezte meg az épületet, és mindenki úgy számolt: a városnak ezen a robbanásszerű fejlődésnek induló helyén igazán könnyű lesz kiadni a fényűző bérlakásokat.

A hírlapírók palotájának ugyanis nem az volt a célja, hogy újságkészítéssel foglalkozzanak a falai között. Ellenkezőleg: „hogy életpályává vált az újságírás, gondoskodni is kellett arról, hogy azok, akik erre a pályára lépnek, ne csak addig bírjanak megélni, a míg a tollat forgatják, hanem akkor is, ha a lázas munkában korábban kimerülve, mint más életpályán, a kenyéradó toll kiesik kezükből”. 1881-ben hozták létre az újságírók a maguk nyugdíjintézetét, elhatározva, hogy húsz évvel később az idősebb tagtársaknak már nyugdíjakat folyósítanak, sőt az özvegyeketmár a tizedik év után támogatják. S hogy céljuk végül teljesülhetett, ahhoz a nagylelkű adományok (például gróf Andrássy Dénes öröksége) mellett bizony nagy segítséget nyújtott az Alkotmány utca 16. alatti bérpalota.

Nincs birtokunkban egzakt statisztika arról, hány zsurnaliszta élhetett a nyugdíj akkoriban kivételes lehetőségével, de tény, hogy három évtizeddel az alapítás után még mindig igen tanulságos volt a Budapesti Újságírók Egyesületének Almanachjában olvasható „Halottaink” című fejezet. 1912-ben az egyesület mintegy négyszáz tagja közül tucatnyinál is többen hunytak el. Pollák Emánuel és Ábrányi Kornél 63 éves korában, Weiszmann Ármin és Prém József 62 esztendősen, Kada Elek 61 évesen. Seffer László 56 volt, Ruttkay György 50. Richtzeit Artúr 42 évesen hosszú betegeskedés után ment el, Tihanyi László pedig 26 volt, de legalább nem szenvedett sokat. Aminek tükrében az is érthetővé válik, miért bírt rendkívüli jelentőséggel, hogy 1910-ben a korábbi Segítőalap 292 fizető taggal hivatalosan is átalakult a Budapesti Újságírók Betegpénztárává. Az újságíró, aki vagy saját zsebéből vagy alkalmazója kegyéből be tudta fi zetni a tagsági díjat, ingyenes orvosi ellátásban részesült, valamint egyharmadával csökkentett árú gyógyszerekre és segélyre volt jogosult.

A XX. század elején 1200 újság jelent meg Magyarországon
Forrás: Budapesti Újságírók Egyesületéne Innen nézve különösen figyelemre méltó az a passzus, amellyel az almanach felvezette a könyv csaknem harmadát, 90 oldalt kitevő hirdetési részt. Ebben kerek perec leszögezték: az almanach „nem közli kuruzslók, reklámorvosok hirdetését, nem ad tért a kuruzslással egyértékes » egyetemes orvosszerek« és »csodabalzsamok« reklámjának. Akiktől az Almanach hirdetéseket és közleményeket elfogad, azokat mint elismert és kiváló cégeket, a legteljesebb bizalommal tudja ajánlani minden egyes olvasójának.” A bankok, takarékpénztárak, szállók és élelmiszergyártók széles skálája mellett szembetűnő, hogy Budapest lényegében öszszes szanatóriuma is hirdetést tett közzé a kötetben.

Nem állítom persze, hogy a magyar sajtó kerek száz évvel ezelőtti állapotát csak ebből a szemszögből lehet nézni. Vigand Rezső, a nélkülözhetetlen kortárs kiadvány a Budapest útmutatója szerzője például az újságírás fontosságára hívta fel a fi gyelmet, egyrészt adatai – „Magyarországnak összesen 1200 hírlapja van. Ebből a székesfővárosban megjelenik 22 magyar és 8 idegen nyelvű napilap, 3 politikai magyar és 7 idegen nyelvű hetilap, 22 szépirodalmi lap, 8 magyar, 2 német, 1 román élclap, tovább 110 magyar és 5 német szaklap” –, másrészt az általa megfigyelt jelenségek által. Például azzal, hogy „különösen nagy jelentőségük van a politikában a magyar lapoknak, amit az a lázas sietség igazol, amellyel minden új politikai párt először is lapot alapít, vagy valamelyik régebbi lapot igyekszik törekvései szószólójának megnyerni”.

A korabeli számítások szerint ez idő szerint Magyarországon minden írni-olvasni tudó emberre évente 50 lappéldány jutott, ami azt is jelenti, hogy a fővárosban a lakosság túlnyomó többsége napi újságfogyasztó volt. Vigand Rezső ráadásul a darabonként 2 és 10 fillér közötti összegért hozzáférhető napilapok minőségét is megfelelőnek tartotta: „a magyar időszaki sajtót sem az angolok és amerikaiak száraz alapossága, sem a franciák szenzációt hajhászó felületessége egymagában nem jellemzi, hanem a középúton haladva igyekszik az eseményeket az igazsághoz híven és mégis érdekesen adni elő”.

Más persze egy adattár és egészen más a szakmai szervezet éves összefoglalójának szemlélete. A millenniumkor alapított Budapesti Újságírók Egyesülete – túl működésének tizenötödik évén – már nemcsak a sokszínűséget és a szakma örvendetes virágzását látta, hanem a gazdasági válság hatásaival és a politika korlátozó törekvéseivel is szembesült. Az almanach szerkesztői mindazonáltal úgy vélték: „Bátorhangú lapokat üldöztek, megpróbálták megbénítani a terjesztés szabadságát is. Derék laptársaink azonban állották és állják a harcot. A sajtószabadság nagy eszméje győzött és győz.” S bár megemlékeztek a sajtót korlátozó intézkedésekről – például egyes ellenzéki napilapoknak a pályaudvarokról való kitiltásáról vagy az utcai árusítás radikális nehezítéséről –, a vaskos könyv felületének jelentős részét a szakma nagyjainak tollából származó olvasnivalókkal töltötték meg.

Tábori Kornél, a Pesti Napló rendőri tudósítója például vallás- és közoktatásügyi minisztériumi ösztöndíjjal tanulmányozta a külföldön élő magyarok életét, s kutatásainak eredményéből bőséges összeállítást közölt: Magyar művésznők címmel jelentette meg a képzőművészetben, irodalomban, zenében jeleskedő, határon belüli és túli asszonyok életrajzát, bátorító stílben támogatva a férfiak dolgába magukat beleártó nők törekvéseit. Rákosi Jenő, az akkor épp hetvenedik születésnapját ünneplő sajtómágnás – aki maga is egyszerű hírlapíróból lett nagyhatalmú kiadó – pedig azokkal szállt vitába, aki akkoriban épp „az idegen elem beáradásától” féltették a magyar nyelvet és irodalmat. Érvelésében nem pusztán arra hivatkozott, hogy ez már évszázados folyamat, s hogy a magyar nyelv mindig is sikerrel ölelte magába az idegen építőköveket, hanem a jövőt is igyekezett előre látni. „Most pedig képzeljük el ezt a várost, hogy milyen lesz száz év múlva. Itt akkor két-három millió ember fog nyüzsögni, aki négy nemzedéken keresztül mindig csak magyarul élt, magyarul beszélt és magyarul imádkozott, magyarul kereskedett, minden funkcióját magyarul végezte és minden gondolatát magyarul mondotta ki. Lehet-e oly befolyást gondolni, melyet ez az őserejében tisztán megmaradt nyelvalkotás fel ne szívjon, a maga hasznára és gazdagítására ne fordítson?”

Móricz Zsigmond A kokas címmel novellát, Sipulusz Repkény Tibor alanyi költő életéről karcolatot, Karinthy Frigyes Ripp Van Winkler intervjuiból cím alatt politikai paródiát adott az almanachnak. Volt benne tudósítás az újságírás tudománnyá válásáról (a Harvardon már tanították!), tréfa és kroki, történeti elemzés és karikatúra.

A sorból talán csak dr. Bethlen Oszkár, a neves publicista írása lóg ki, amely egyike a legrövidebbeknek, ráadásul a Kusza feljegyzések címet viseli. A szerző indításként költői kérdést intéz pályatársaihoz – „Vajjon csakugyan úgy örülsz-e annak, hogy újságíró vagy, amint azt szeretnéd a világgal elhitetni?” –, majd választ is ad rá. „A belletristának csak egy marék fehér papirosra van szüksége, a festő egész ereje érvényesülhet, ha van vászna és ecsetje, az újságíró azonban meghalt, ha a sok százezrekkel dolgozó vállalatok gazdái nem reflektálnak arra a szerencsére, hogy alkalmazást adjanak neki. Az a halálos ellentét, amely a tőke és a szellemi munka között tátong, teszi az újságírást bizonytalan pályává. A tőkének gyümölcsöznie kell és a vállalkozót nem kötelezhetni arra, hogy a pénzét fuvolaszó mellett, frakkban és gondosan kiborotválva keresse meg. Neki az érdeke az, hogy minél kisebb üzemköltséggel minél nagyobb hasznot érjen el.

A jó újságírónak viszont az a kötelessége, hogy hihetetlen önfeláldozással, egy szent önzetlenségével és egy teherhordó állat fegyelmezett türelmével a legkülönbet produkálja. Neki nem szabad, hogy más gondja legyen, mint hogy jót nyújtson, amiért jól megfizetik. Közbeszól itt azonban a közönség, amely méltányolja ugyan a jó munkát, de vállalja a selejtest is. A kiadó, akit kétségbeejtenek a rossz viszonyok vagy elbizakodottá tesz a siker, észreveszi, hogy olyan újság is megél, amely hanyag, léha és ostoba tartalmat zúdít a publikum nyakába. Rájön arra, hogy az újságnál nincsenek pótolhatatlan erők. És ha már felteszi a kérdést önmagának, hogy minek fizessen ezer koronát havonként valamelyik munkatársának, amikor ugyanezt a munkát, ha roszszabbul is, megkaphatja 300 koronáért, már romba dőlt egy existencia, melyet tegnap még biztosnak tartottak. Az ilyen rablógazdaság megöli végül a kiadót is, de vajjon megnyugtatás és vigasztalás ez az újságírónak?”

Hosszan idézhetnénk még dr. Bethlen Oszkár látleletét, benne a politikával összefonódó újságírás vitriolos kritikáját és a keserű bizonyosságot, hogy Magyarország nem az az ország, ahol a „művelt közvélemény” ellenőrzi majd a sajtót, és söpri le a porondról a méltatlan sajtótermékeket. De nem tesszük, mert sajnos a kortársak sem foglalkoztak érdemben ezzel az eszmefuttatással. Alighogy megjelent ugyanis az almanach, Tisza István kormánya benyújtotta a parlamentnek a sajtótörvényt, és mit sem törődve a szakma, sőt az olyan elkötelezett kormánypárti sajtópotentátok, mint Rákosi Jenő kétségbeesett tiltakozásával, 1914. április 11-én – éppen a ’48-as törvények elfogadásának napján – életbe is léptette. Ekkortól olyankor is helyreigazítási kötelezettség terhelte a kiadókat, ha a közleményük igaz volt, csak bizonyos formai követelményeknek nem tett eleget, és még kártérítést is kellett fizetni.

A haladéktalanul megindult nemzetközi tiltakozásnak csak a háború kitörése vetett véget. Magyarországon bevezették a hadicenzúrát, aztán eltelt négy év, jött az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, a fehérterror, Horthy, a hiperinfláció és a világgazdasági válság. A Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének Alkotmány utcai palotája a földhivatali bejegyzések szerint végül csak 1933. január 13-án került egy bizonyos dr. Gonda Henrikné úrhölgy birtokába.

Kapcsolódó cikkek: Balázs Péternek megvolt a négy ász | Örömtelen politika | Panelproli | Rejtett ritmusok | Reményhegyi álmok