Est az Operaházban Őfőméltósága tiszteletére

Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fotótár

Október 6-án az aradi vértanúk haláláról emlékeztek meg általa, december 7-én pedig azon az ünnepi esten hangzott fel, amelyen „a Magyar Nemzeti Diákszövetség kötelékébe tartozó magyar egyetemi és főiskolai ifjúság szervezett Ő Főméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós úr, Magyarország kormányzója tiszteletére”. A harmadik előadást november 7-én tartották, Erkel születésnapján, de ez meg a B jelű bérlet birtokosainak privilégiuma lett. Végül a negyedszeri műsorra tűzés szólt az ifjúságnak: január 18-án mérsékelt jegyárak mellett és korai kezdéssel hallgathatták Erkel remekét a tanulók.

Pontosabban: Erkel remekét „új átdolgozásban”, melyet épp az előző évadban mutatott be az Operaház a két vezető rendező, ifjabb Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán közös munkája eredményeképpen. Ez a határozott kezű átszabás alapvetően megváltoztatta ugyan a nézők által korábban ismert dalművet, ugyanakkor az ikonikus nemzeti opera újraformálásával végleg legalizálta az Európa színpadain már bő évtizede hódító átírási divathullámot: Verdi, Muszorgszkij, Borogyin, sőt az Erkel-féle Hunyadi László 1935-ös korszerűsítése után a Bánk bán leporolása csak pont volt az i-n. S hogy milyen sikert aratott, azt a kitüntetett fontosságú esteken való szereplése mutatja a legjobban.

A négy előadás egyébként egyáltalán nem mondható kevésnek ebben az időben. Nem mondom, a könnyedebb szórakozásnak tett engedmény jegyében játszott és új betanulásban adott A cigánybáró tizenötször került színre, sőt a január 6-án a Nagypénteki Református Társaság Erzsébet-árvaháza javára tartott jótékonysági előadásnak is ezt tűzték a műsorára – bizonyára nem véletlenül. De Strauss népszerűségével azért Puccinié (Pillangókisasszony: hét előadás), Verdié (Trubadúr: nyolc alkalom), sőt Wagneré (Tannhäuser: hét este) is felvette a versenyt. És ha tovább böngésszük „az Operaház bérlőinek és barátainak” kiadott évkönyvben közölt precíz statisztikát, azt is láthatjuk, hogy az operai esték sorában az idegen szerzők 208 művére a magyarok 59 alkotása jutott. Ami igen szép arány, még akkor is, ha a Lehár-féle A mosoly országa a maga nyolc előadásával nemcsak Bartókot és Kodályt (Háry János, Székelyfonó és Kékszakállú: egyaránt két este), de a Hunyadi Lászlót (5 előadás) is lekörözte.

A baj csak az volt – tűnik ki világosan Márkus Lászlónak az évkönyvhöz fűzött, igazgatói működésének első öt évét összeg ző írásából –, hogy nagyon nehezen került olyan magyar alkotás, amely „hosszabb időre érvényes megoldásnak bizonyult”. Erkel, Kodály és Bartók (akinek esetében persze A csodálatos mandarin például szóba se jöhetett) mellett Liszt Krisztus oratóriumát, Poldini Ede vígoperáját, a Falusi lakodalmat és Ottó Ferenctől a Júlia szép leány című kompozíciót játszották meglehetős rendszerességgel, valamint balettet koreografáltak Hubay Jenő, Takács Jenő és Rajter Lajos egy-egy zeneművére. A korszellem azonban ennél többet követelt, és nem elégedett meg annyival, hogy a közönség által rajongott Puccinik, Verdik és Wagnerek minden felújítása alkalmából korszerűsítik a szöveg magyar fordítását. Nem véletlen, hogy Márkus László összegzésének egy kiemelt helyén így fogalmazott: „Kérésemre felettes hatóságunk a magyar zenei élet kiváló tekintélyeiből bizottságot nevezett ki, mely a benyújtott magyar műveket gondosan és elnéző szeretettel megvizsgálja. Magam, különösen, amíg legalább egy másik Operaház nem létesül, nem vállalhattam ezt a teljes felelősséget, hiszen az ember tévedhet és ez a tévedés hosszú időre megakaszthatja egy érvényesülés útját. A bizottság munkája az emberi lehetőségeken belül garancia arra, hogy remekművek nem fognak elkallódni, sőt a kisebb igényű tehetség munkája sem kerüli el a figyelmet”.

Márkus húsz évvel korábbi elődei persze még más módszerrel gondozták „elnéző szeretettel” a magyar szerzők műveit. 1921-ben állami kezelésbe vették a Tisza Kálmán téri Városi Színházat (a mai Erkel Színházat), és az Operaház lehetőségeit bővítendő, az énekeseknek több fellépési lehetőséget biztosítandó és a bevételeket növelendő népoperai repertoárral a köz szolgálatába állították. Pár hónapba telt csak azonban, hogy egy hazai szerző, bizonyos Vincze Zsigmond Mózes irredenta tematikájú operettjének, A hamburgi menyasszonynak a mindent elsöprő sikere bebizonyítsa: ez a verseny záros határidőn belül magát az operát fogja megfojtani. A mű, amelyből ma aligha ismer bárki is többet, mint a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című, szívet hasogató betétdalt, így végső soron a két intézmény újbóli szétválásához vezetett. Az 1925-ben hivatalba lépő igazgató, Radnai Miklós és főrendezője, Márkus László pedig egészen új utat választott: „heti egy este az Operában” jelszóval harminc előadásos bérletsorozatokat bocsátottak ki, minimálisra csökkentették a bérletszünetes napok számát, olcsó helyeket és kedvezményes délutáni előadásokat hirdettek meg, tehetős támogatóikból létrehozták az operabarátok körét és – ami talán mindennél fontosabb – higgadt és kitartó társulatépítési politikával a legjobb hazai muzsikusokat szerződtették a házhoz.

Az 1940-41-es évadban mindennek még meglátszott az eredménye az Andrássy úton. Az öt bérlet egyenként huszonöt előadást kínált a nézőknek, programjuk „a minden sorozatban színrekerülő újdonságokon és felújításokon kívül az Operaház játékrendjén levő legnépszerűbb dal- és táncművekből (Verdi, Puccini, Mozart, Wagner stb. stb. műveiből) állt, lehetőleg arányos elosztásban”. Ezek közül a legolcsóbb 17,50 pengőbe, a legdrágább (a földszinti, illetve első emeleti, négyszemélyes páholyok) 672 pengőbe került – viszont mindegyikért lehetett havi részletben fizetni. Nem csoda, hogy az Operaház évkönyvében ott sorjáznak a bérlők nevei: apró betűkkel, szinte végtelen oszlopokban. Bérletenként legalább nyolcszáz, javarészt pesti polgár.

Az Andrássy úti palotát eltartó közösség másik oldalán persze ott volt a Magyar Operabarátok Egyesülete is a maga hallatlanul illusztris névsorával. Az egylet fővédnökeként József király herceg szerepelt, elnökeként Ugron Gábor, alelnökeként és egyben ügyvezetőjeként báró Fellner Alfréd. Az elnökségben és a választmányban megtalálhatók voltak a születési és a pénzarisztokrácia legjelesebbjei – gróf Zichy Jánosné, gróf Majláth Erzsébet, Haggenmacher Henrik vagy épp ifjabb Sorg Antal –, akik mellé felzárkóztak a szellemi elithez tartozók, mint Petrovics Elek vagy Szabolcska Mihály. Mögöttük pedig ott sorakozott maga az operabarátok köre, több mint kétszáz név. Ezt böngészve a magánszemélyek között léptennyomon a kor legismertebb vállalkozásaiba botlunk: Chinoin gyár rt., Gschwindt rt., Idegenforgalmi rt., Budapesti automobilközlekedési rt., Salgótarjáni Kőszénbányák rt., Rimamurány Salgótarjáni vasmű... és így tovább. Érthető a lista alatti szikár megjegyzés: „Az egyes tagok által vállalt tagságok számának közzétételétől eltekintünk.”

Persze aligha lehetett olyan összeg, amelyet az irtózatos nagyüzemként működő Operaház el ne tudott volna költeni. Különösen, hogy épp 1940-től újra hozzá tartozott a Józsefvárosban terpeszkedő hatalmas színházépület is, ezúttal Magyar Művelődés Háza néven, lehetővé téve a még olcsóbb helyárakat és az olykor könnyedebb játékot. Az úgynevezett Népművelési Bizottság szervezett a Tisza Kálmán térre gyermek-, ifjúsági és kedvezményes árú bérleti előadásokat (külön sorozatot például a Köztisztviselők Színházegyesületének), de akadt olyan hívogató ciklus is, mint a Népszerű operáké: az egyik változatban „Tannhäuser, Turandot, Tell Vilmos, Simone Boccanegra”, a másikban „Faust, A cigánybáró, Háry János, Hovanscsina”. Nem mondhatják, hogy Márkusék nagyon alacsonyra tették volna a lécet.

Annak ellenére nem, hogy az 1940/41-es évad már a második volt azok sorában, amelyekre a zsidótörvények árnyéka borult. Az 1938–39-től sorjázó jogszabályok hat százalékra korlátozták a zsidónak minősített művészek munkavállalási jogát a kulturális területen, az olyan állami intézményekből, mint az Operaház pedig teljesen kitiltották őket. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a lejáró szerződéseket lehetetlen volt meghosszabbítani, így már az 1939/40-es évadban nem léphetett színpadra tizenegy énekkari és hat zenekari tag, négy táncos és tizennégy énekes – összesen harmincöt ember tehát. Habára következő években a különféle érdemekért – például világháborús kitüntetésekért – még lehetett kivételes mentességet kapni, 1944 tavaszán, a német megszállás előtti hetekben már csak egy, zsidónak minősített ember énekelhetett a Magyar Királyi Operaházban: Székely Mihály, kormányzói mentesítéssel. A németek bevonulását követően viszont a szélsőjobb másik, régóta hangoztatott követelése is valóra vált – idővel már a nézőtérre se engedtek be zsidókat. Márkus László júliusban önként mondott le igazgatói tisztségéről.

Jó néhányan azok közül, akik kiszorultak az Andrássy úti épületből, 1939 és ’44 között pár sarokkal odébb, a Dohány utcai Goldmark teremben léptek fel esténként: operaelőadásokat rendeztek az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület alig négyszáz főt befogadni képes helyiségében. Ha úgy vesszük, teljesült hát a zeneszerető közösség régi vágya, melynek megvalósulását aligha éppen így képzelte bárki is. Néhány éven át két, egymástól független, mi több, hermetikusan elválasztott opera működött Budapesten.

A Dohány utcai társulat természetesen magyar művek bemutatóját is zászlajára tűzte, így nagy sikerrel játszották Mohácsi Jenő művét, A gyermek és a Messiást Kelen Hugó zenéjével, valamint Lajtai-Lazarus Walter vígopera-jelenetét, amelynek Szerencse volt a címe. A háború végét, s vele azt a pillanatot, amikor 1945. február 11-én az alsó ruhatárban tartott Kodály-ősbemutatóval újra megnyitotta kapuit az Andrássy úti Operaház, azonban sem Mohácsi, sem Lajtai-Lazarus nem érte meg.

Kapcsolódó cikkek: Giró-Szász András útja a kormányszóvivőségig | Lengyel kártya | Méretérzékelés | Minek nevezzelek? | Magyar lányok minden sarkon