A szövetkezeti székház az Akácfa utca sarkán

FORRÁS: NÉPSZAVA NAPTÁR, 1930

A szociáldemokrata párt talán legfontosabb bázisa a Blaha Lujza tértől egy macskaugrásnyira, a felettébb rossz hírű Conti utcában volt fellelhető. Piros lámpás házak közé terveztek a pártnak merész, szecessziós épületet 1909-ben a Vágó fivérek, amely aztán a szocdemek különböző szervezetei és irodái mellett a Népszava szerkesztőségének és korszerű nyomdájának is otthont adott. S ha már bizonyítva látták a munkásmozgalom harcosai, hogy nyomott áron ingatlant venni jó befektetés, bő évtizeddel később újra követték saját receptjüket.

A színház túloldalán, az Akácfa utca és a Rákóczi út sarkán a húszas évek elején megvásároltak egy kókadt garniszállót – a hotel és a földszintjén lévő kávéház is Orient néven szolgálta a nagyérdeműt –, és alaposan átépítették. Az ötszintes épület legtetején egy bálterem kapott helyet, amelyben viszont (a gyenge födém miatt) nem lehetett táncolni, így osztályharcos tartalmú vita- és kultúrestek – a rendőrség által is nagy figyelemmel kísért – színhelye lett. Az emeletek kis szobáiból irodaházat alakítottak ki, a földszinten pedig nagyáruházat nyitottak. Nevét nem másról, mint az ipar és kereskedelem diadalmas központjáról, New Yorkról kapta.

A fotókon ma is látni, miféle intézmények osztoztak a négy irodaszint megannyi szobáján. Az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a Törekvés Takarékpénztár, a Corvinia biztosítótársaság, a Globus Utazási Iroda („a szervezett munkásság egyetlen utazási irodája”), valamint a Gubacsi úti gyártelepén pipereés mosószappant, valamint illatszereket előállító Hajnal Ipari Rt. Efféle cégekkel bizony Dunát lehetett volna rekeszteni a magyar fővárosban, csak hát ezeknek volt egy különleges közös pontjuk: a szociáldemokrata párt alapította őket kifejezetten a munkásosztály, azaz a városi szegények szociális helyzetének javítására.

A Népszava 1930-as naptára ördögi körként írja le, mi tette indokolttá a fogyasztási szövetkezet épp negyedszázaddal korábbi létrehozását: a munkás egész héten hitelre vásárolt a szatócsnál, aki gyakran főbérlője is volt, így semmit sem tehetett, ha „silány árut kapott hitelezőjétől, azt is rosszul mérve”. Ezen a helyzeten segített a fogyasztási szövetkezet, amelyben a munkások egyrészt üzletrészt vásárolhattak, így tulajdonosként is ellenőrizhették a kereskedelem tisztességét, másrészt az üzletek és élelmiszer-termelő üzemek tempós fejlesztése egyenletes és jó minőségű áruellátást biztosított.

Hogy mindennek kézzelfogható társadalmi jelentősége is volt, azt jól mutatja dr. Ihring Károly 1929-ben – a gazdasági világválság hajnalán – a Statisztikai Közlemények sorozatában közreadott Budapest szövetkezetei 1926-ban című munkája, amelynek már a bevezetője hangsúlyozta: „A szövetkezetek igazi fontosságára tulajdonképpen csak azóta kezdünk rájönni, mióta a kapitalista gazdasági rendszer végkifejlődésében, melyet kétségkívül ma élünk át, eljutott annak beismeréséhez, hogy racionálisabb elvek alapján kell berendezkednie, és a maga korlátlan individualizmusát más, társadalmibb jellegű elvekkel szemben fékeznie kell, ha a teljes csődöt és a szociális forradalom állandóan fenyegető rémét el akarja kerülni.” Persze fogyasztási szövetkezetből több is szerveződött a fővárosban a századfordulón.

Elsőként a MÁV-alkalmazottak és a köztisztviselők hozták létre a magukét, de mire ezek megizmosodtak, a Keresztény Fogyasztási és Önsegélyező Szövetkezet például már tönkre is ment. 1904-ben pedig, amikor a szocdemek megalapították az ÁFSZ-t, a Magyar Gazdaszövetség által 1898-ban gründolt Hangya már olyan erős volt, hogy a fővárosban is nekikezdhetett a terjeszkedésnek. Csak míg az ÁFSZ a zsibongó Gozsdu-udvarból, addig a Hangya a – híd híján még csöndes és álmos – Boráros térről indult hódító útjára.

Az árpagyöngytől a kávépótlóig, a savanyú káposztától a szappanig, a sörtől a szénig és a csiszolóvászontól a tojásig lényegében mindent meg lehetett kapni az ÁFSZ boltjaiban. Érthető módon a világháborúra már százas nagyságrendben működő üzletek zöme a pesti oldal szegényebbek lakta kerületeiben létesült, ugyanakkor – az alapítótól elvárható módon – a bevétel egy komoly hányadát az alkalmazottak felettébb tisztességes megfi zetésére fordították. Emellett azok a szövetkezeti tagok, akik jelentős összeget költöttek a boltokban, vásárlásuk negyedét kitevő értékű életbiztosításra voltak jogosultak – külön kötvény nélkül is – a Corviniától.

Jól fizetett kiszolgálók és elégedett vevők az Almássy téri élelmiszerüzletben
FORRÁS: NÉPSZAVA NAPTÁR, 1930 Az ÁFSZ taglétszáma a kezdeti pár százról a világháború elejére harmicezerre, a végére pedig nyolcvanezerre nőtt, hogy aztán 1919-ben elérje a százötvenezret. Aminek persze nem volt más oka, mint hogy a tanácskormány az áruelosztást igyekezett elsősorban ezen a szövetkezeten keresztül megvalósítani, hozzácsapva számos magántulajdonú üzletet is. (Ám hogy a hozzáértés nem feltétlenül bolsevista trükk, azt jól mutatja, hogy a Hangya vezetőjét a kommün alatt előbb leváltották, majd visszahelyezték pozíciójába: felismerték ugyanis, hogy a napi élelmiszer-ellátás biztosítása előbbre való, mint a feltétlen politikai azonosulás.) A tanácskormány egyébként – szovjet példa nyomán – tervezte a szövetkezetek államosítását, de a végrehajtásra már nem maradt ideje. Ihrig Károly tárgyszerűen jegyzi meg: a korai bukás miatt a kommünárok nem lehettek tanúi annak, hogy idővel a példakép is retirált, felismerve, hogy állami teljhatalom mellett „az áruforgalom és a lakosság ellátása semmivel sem vált tökéletesebbé, viszont a szövetkezetek rohamos sorvadásnak indultak”.

A ’19-es kényszerű felfutás után 1926-ra a taglátszám normalizálódott ugyan, de az Általános a maga 61 ezer tagjával még mindig a legnagyobbnak számított a főváros fogyasztási szövetkezetei között –igaz, ekkorra már majdnem beérte a Háztartás nevű szerveződés. Ihrig Károly bonyolult becslésekre támaszkodva még azt is kiszámolta, hogy – legalábbis ami a fűszerárut illeti – Budapest egymillió lakosának mintegy negyedét látták el a szövetkezetek, míg a többiek továbbra is az 1785 szatócs megélhetését biztosították. A gondosan elkészített táblázatok ugyanakkor azt is igazolták: valódi árdifferencia nem állt fenn a két szféra között; legfeljebb a minőségben, a megbízhatóságban, no meg a tulajdonosi és társadalmi tudatban volt tetten érhető a különbség. Osztályalapon, legalábbis munkásosztályalapon az újabb világháborúig lehetett vásárolni Budapesten. Akkor a hatalom megtette azt, amire a kommünnek már nem volt ideje, persze fordított előjellel: az ÁFSZ hálózatát betagolták a Hangyába.

1945-ben aztán újjáalakult a szervezet, és a következő évre – amikor magába olvasztotta a köztisztviselők szövetkezetét – az Általános a maga százhatvan üzletével olyan erős lett, mint virágkorában. Nem csoda, hogy 1947-ben a Munka kalendáriuma A szövetkezetek a demokratikus Magyarországon című cikkében győztest is hirdetett: míg a Hangya az értékelés szerint nem volt valódi szövetkezet, mert „országos központja nem a dolgozók érdekeit szolgálta”, az ÁFSZ annak volt mondható. Az új, demokratikus Magyarország célja márpedig, hogy „az álszövetkezetek helyett minél szélesebb népi alapokon álló és a dolgozók érdekeit szolgáló szövetkezeti hálózatot hozzon létre”. Ennek érdekében – árulta el a cikk – „hatalmas munka folyik a szövetkezetügyi minisztériumban”, készült már az új szövetkezeti törvény, mégpedig az egy tag-egy szavazat elv alapján, hogy ezentúl „a munkán és ne a pénzen” múljék a beleszólás joga. Már létre is hozták a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Központját, „amely az ország fogyasztási szövetkezeteit szervezi meg a dolgozók életszínvonalának és ellátásának javítását célozva”, s ebbe olvasztották be a „demokratikusan átszervezett” Hangyát is.

Egy évbe se telt aztán, hogy az Általános Fogyasztási Szövetkezet is nyom nélkül elmúljon. 1948-ban belegyömöszölték a fővárosiak ellátását biztosítani hivatott Közértbe: a boltokon kicserélték a cégért, a központot meg föl sem kellett oszlatni, hiszen a Rákóczi úti székház még az ostrom idején végzetes találatot kapott. Hamarosan a romjait is elbontották – nagyjából akkortájt, amikor a szocdemeket is bekebelezte az egységes munkáspárt. Akkoriban már egészen más képet mutatott a Blaha Lujza tér környéke: a Népszava levetkőzte pártjellegét, és beköltözött az Est-lapok egykori székházába, a Conti utcai pártházból nyomdásziskolát csináltak, Rákosi Jenő hajdani sajtóházát pedig elfoglalták a pártlapok. A Törekvés-székház szemközti üres telkén az ott dolgozók autói parkoltak jó néhány évtizeden át.

Kapcsolódó cikkek: A család nem szorul védelemre | Tartásdíjcsaták – Sokkal több a vesztes, mint a győztes | Zuhanás - Miért kellett Bencének meghalnia? | Stratégia ludaknak | Újragondolt illúziók