Beszédben és szavalatban nem volt hiány

FORRÁS: XVIII. KERÜLETI PEDAGÓGIAI I NTÉZET ÉS HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY

Ahogy az ilyenkor már szokás, zsákbanfutás, lepényevés és oszlopmászás is volt Soroksárpéterin azon a majálison. Sütött a nap, a gyerekek kiflit majszoltak és lekvárt faltak, a lányok hajában masni díszlett, és hemzsegett a nép a kastély dombján.

Talán csak abban különbözött ez a május elseje a többitől, hogy az ünneplők az Internacionálét énekelték, aztán pedig Szegi József újszülött kisfiát, a Géza gyereket egy piros terítős asztalon megkeresztelte a beszédekkel és szavalatokkal körített kollektív akarat. Úgy hívták ezt, hogy vörös keresztelő.

Volt persze másféle szavalat is. Soroksárpéteri népe évtizedeken át úgy emlékezett, Várnai Zseni mondta el az akkortájt két kötetben is napvilágot látott forradalmi verseit. A nevét sokan ismerték, hisz 1911-ben épp az ő Katonafiamnak című verse miatt zúzatta be a rendőrség a Népszavát; aki akkor nem olvashatta, most októberben az újranyomásból szerezhetett a pesti utcákon. Csak hát a fennmaradt fotón azt is látni, hogy a talányos keresztnevű költőnő helyett egy férfi mondta a verset a Lőwy-kastély körüli majálison

Peterdi Andor volt ő, Várnai Zseni ugyancsak költő férje, a Katonafiamnak-ot ihlető, alig hat évet élt kis Miklós édesapja. Alighanem épp a második gyermeküket váró feleségét akarta kímélni, amikor vállalta, hogy az úttalan utakon kibumlizik a fővárosból a meghívókhoz, és a szavalatával emeli az ünnep fényét a távoli porfészekben, Soroksárpéterin. Budapest mai XVIII. kerületében, Pestszentimrén. Akkor, 1919 májusában: Marxfalván.

A nevezetes majálison a visszaemlékezések szerint nagy ujjongás fogadta a határozatot, hogy Soroksárpéteri fölveszi a négy nap híján 101 éve született német filozófus nevét. Joggal remélhették, hogy az egész földkerekségen az ő településük lesz az első, amelyik így hívatik. Ámde a lelkesedést egy másik ok is táplálta: jelesül, hogy Marxfalva nem pusztán új nevet, hanem – ami tán még ennél is fontosabb – önállóságot is kérvényezett magának, amikor április közepén Munkás és Földművestanácsa ezzel az indítvánnyal egyszerre a járáshoz, a megyéhez és a belügyi népbiztossághoz fordult. Nevükből és mindennapjaikból is megpróbálták így kitörölni a nyolc kilométerre fekvő Soroksárt, amellyel minden létező hivatalos ügy összekötötte őket.

Majálisra gyülekezett a puszta népe
Hiszen rengeteg minden megváltozott azóta, hogy jó fél évszázaddal korábban Lőwy Mór és fia, a nevét már Lövy-nek író Bernát, valamint a velük sógorságban álló Auspitz Mór megvásárolt egy hatalmas pusztát, jócskán délre Pest város határától. Tíz évre rá felépítették a homokdombon parádézó kastélyt (amelyen legfeljebb az üvegezett veranda és a két kis tornyocska jelezte, hogy úri lakként szolgál), s közben újabb és újabb parcellázásokkal biztosították, hogy előbb a soroksári gazdák, majd – 1889-et, a lajosmizsei vasút kiépítését követően – a kispesti és lőrinci gyárakban dolgozó munkáscsaládok is szép lassan benépesítsék az így kialakuló Soroksárpéterit.

Bár 1900-ban még csak 268-an lakták Péteri pusztát, tíz évre rá 1939 volt a lakosok száma, és a világháború végére már háromezernél is többen éltek itt. Annál többet azonban, hogy 1912-ben Orbán Kálmán személyében saját jegyzőt kaptak, nem sikerült elérniük: gyerekeik túlzsúfolt tantermekben tanultak, ugyanezen termek szolgáltak a felekezetek templomául, ha pedig orvosra volt szükség, Soroksárig kellett szaladni érte.

Csoda lett volna, ha a telep lakói nem látják meg a lehetőséget a nagy világfelfordulásban. Hogy most sok minden másként lesz, az már akkor látszott, amikor 1918 vége felé az akkor már jó ideje üresen álló Lőwy-kastélyt az ifjúmunkások minden további nélkül elfoglalhatták, hogy ott ülésezzenek egészen áprilisig, amikor is a Munkásotthon Bizottság – a vörös keresztelőn majd főszerephez jutó Szegi József vezetésével – kiigényelte az épületet, kultúrközpont létrehozatalának céljával. A fiatalok (akik hajlíthatatlanul elvhű mivoltukat korábban azzal bizonyították, hogy a fejenként felkínált egy pár bakancs ellenére sem csatlakoztak a szociáldemokratákhoz) zokszó nélkül áthurcolkodtak a Kónya vendéglőbe, azzal sem törődve, hogy a felsőbb direktórium talán sosem kerített sort az igénylés elbírálására.

Egyáltalán: mindazok alapján, amit Pestszentimre történetének kutatója, Pándy Tamás erről az időszakról feltárt, bizton állíthatjuk, hogy a településen a Tanácsköztársaság idején is feltűnően békésen, habár meglehetősen lassan intéződtek az ügyek. Vita még a helyi földesúrnak tekintett bérlővel, Berény Lukáccsal sem volt, hisz mindenben alávetette magát a birtokrendező és termelést biztosító bizottság rendelkezéseinek; a megmaradt földjén olyan lelkesen termelt, hogy hét határban ő volt az egyetlen, aki felesleges zöldfőzeléket (spárgatököt és dinnyét) adott be a közösbe, s természetesen kétlovas kocsijával a kastélykerti majálison is tiszteletét tette.

A legnagyobb egyetértésben, mindvégig azonos összetételben irányította a telep ügyeit a háromtagú direktórium, az pedig kifejezetten a soroksárpéteriek alkalmazkodóképességét mutatja, hogy április 7-én, amikor a törvény értelmében kizárólag az egyesült munkáspárt és a szakszervezetek tagjai adhatták le voksukat a községi tanácsválasztáson, lényegében minden felnőtt férfiés az asszonyok jelentős hányada is az urnákhoz járult. Nem csoda tehát, hogy április közepén ez a tanács teljesen egyhangúlag kérelmezte az önállóságot és a Marxfalva név felvételét.

Csak hát a lassúság, az okozott itt gondot. Mert bár a majálison mint kész tényt jelentették be Marxfalva létrejöttét, a belügyi népbiztosság csak május 28-án mondta ki, hogy Soroksárpéteri ezen a néven önállósodhat. Másfél hónapig feküdt tehát a kérvény a megyei direktórium előtt, amely halogatásnak két oka is lehetett: egyrészt a Leninváros nevet felvenni szándékozó közeli Erzsébetfalva gáncsoskodása, másrészt mindazon települések ellenállása, amelyek területének rovására Marxfalva a saját földjeit megkapni remélte.

Mert az örvendetes – vörös – keresztelő a dolognak csak a könnyebbik része volt; nehezebb volt érvényt szerezni a határozat azon pontjának, amely szerint a soroksárpéteriek saját területükön kívül megkapják az Alsónémedi határába tartozó Károlyi László-féle gyáli uradalmat, a gyáli szőlőket és a Vecsés határába tartozó Deutsch-féle nagyhalomi uradalom határos dűlőit is.

Ekkoriban a Felvidéken már javában harcolt a Vörös Hadsereg. A marxfalvaiak közül is sokan beálltak katonának – köztük az ifjú apa, Szegi József is. A pusztán azonban más gondok foglalkoztatták az embereket: Vecsés például rögtön azután fellebbezett, hogy ismertté vált a belügyi népbiztos határozata, s július elejére sikerült is visszacsatoltatni a maga területéhez a Deutschféle uradalom vitatott dűlőit. Soroksárral még ennél is elhúzódóbb vita kezdődött, s miközben a gazdák igyekeztek a szocializált földeken megtermelni maguknak és az országnak a betevőt, a két falu határán egymást követték a határszemlék.

Augusztus elsején, éppen azon a napon, amikor Pesten lemondott a proletárkormány, Marxfalva és Soroksár között arról döntöttek a direktórium kirendelt emberei, hogy népgyűlést hívnak össze a vitás kérdések rendezésére. Másnap viszont szerencsés napjuk volt a marxfalviaknak: az Alsónémedivel folytatott polémiában nekik adott igazat dr. Wlassics Pál ügyészi megbízott, aki úgy döntött, az ő településüknek ítéli a gyáli földeket.

Az ennek fejében kirótt kiszállási költségeket azonban már nem volt mód megfizetni – előbb az előőrs, aztán a megszálló románcsapatok főereje söpört át a falun. Augusztus 28-án pedig – épp három héttel azután, hogy a kissé későn ébredő magyar posta közlönye is nyugtázta Marxfalva megszületését – a járási főszolgabíró határozatban állította vissza a régi állapotot.

Talán a 133 nap rövidsége okozza egyébként, de nem több legendánál, hogy a Tanácsköztársaság idején olyan nagy divat lett volna a közterületek átnevezése. Meglehet, a fővárosban sokkal több vörös keresztelőt terveztek, de ezek olyanok lehettek, mint a híres május elsejei dekoráció: látványos kulisszák, amelyek semmilyen kárt nem tettek a város értékeiben. A rendeletek viszont arról tanúskodnak, hogy 1918/19-ben ténylegesen alig volt változás – az Akadémia előtti teret nevezték át például Október térnek, az Országház tér pedig a Köztársaság tér nevet kapta.

Marxfalva tehát unikum volt a maga nemében, nem csoda hát, hogy emléke később is kísértett az 1930-ban – a Szent Imre év tiszteletére – Pestszentimre néven önállósult községben. Legalábbis nehéz másra fogni, hogy 1945-ben Nagy-Budapest területén épp itt nevezték el az első utcát Marx Károlyról – még akkor is, ha ezt idővel átkeresztelték Vörösfényre. Igaz, e néven kívül más nem nagyon emlékeztetett a kommün történéseire. Az akkor már kísértetkastély hírében álló Lőwy-kastélyt például még 1932-ben lebontották: meg is találták a kéményben a rémisztő hangokért felelős, rozsdás szélkakast. A kastélydombot meg a hatvanas években árusította ki a Szabadság Tsz. A jó sűrű homok igazán jól jött a környéken építkezőknek.

Kapcsolódó cikkek: Köteles beszéd | Minden út külföldre vezet | Nagy Imre Badacsonyban | Szárazra vetett CET | Vákuum és rezervátum