Kácsor Zsolt: Majdnem száz év dohány
– Ez a kis trafik kilencven éve mindig nyitva volt! Tudja, mi az, hogy kilencven év? És most bezárok, kedves uram. Nézze csak, mindjárt öt óra lesz, és nem nyitok ki többet – mondja Meszlényiné Debrecenben, a Külsővásártér utca és a Szoboszlói út sarkán, ahol a kis dohánypavilonja 1923 óta áll. Megnéztem a papírokat: a nyitásnak tényleg kilencven éve már. S a kis trafik, amelyet egy első világháborús hadiözvegy a fronton odaveszett férje után kapott kárpótlás gyanánt, pár perc múlva örökre bezár. Kivégezte a rendszer, amely éppen dohányt nem enged árulni efféle dohánytrafikban. A kis odúban, ahol Meszlényiné egy piros műbőrrel bevont, támlás széken ül huszonöt éve, búcsúzóul egy öreg Nokiton rádió szól, s egy roppant vidám fickó harsogja belőle a közlekedési híreket. Mindig olyan vidámak ezek a fickók, ezek a kereskedelmi bemondók, dünnyögöm csak úgy magamnak, folyton hahotázva beszélnek. Hallgatom inkább Meszlényinét. Azt mondja, neki vége. Pedig micsoda vevőköre volt hajdanán: a munkás világ. Huszonöt éve működött itt még a székgyár, a kefegyár, a mezőgép és a buszkarbantartó üzem, és jöttek a munkások tömegével reggelente, leszálltak a buszról, és mentek a pavilonhoz újságot venni, és dohányt. Jöttek a lakatosok, a festők, az esztergályosok, a csiszolók, a forgácsolók, a kárpitosok, a vizesek, a gázosok és a kőművesek, sorolja Meszlényiné, de eltűntek azóta.
– Hová lettek a munkások?! – kérdi, de nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nem csak ők maguk tűntek el. Utánuk halt a szó is: munkás. Ezt a szót lassan már csak az Eszmélet című lapban olvasom, az életben nem ejti ki senki. Lám, a nyelv okos: ha nincs szava, akkor is beszédes.
Amúgy Meszlényiné nyugdíjba megy, s a nyugdíja alig ötvenháromezer forint. Ezért dolgozott negyven évet. S ebből huszonötöt itt, e kis bódéban, ahová az utóbbi hét évben betörtek hatszor.
– Jöttem kinyitni reggel ötre, s amikor megláttam, hogy a kisajtó nyitva, összetörtem belül, mint egy váza – mondja. – Igen, éppen úgy, mint egy váza, másképpen nem tudom elmondani.
Aztán kivirul az arca, mert vevő érkezik: harmincas férfi két kisgyerekkel.
– Valami édességet szeretnénk – mondja az úr, én meg szurkolok magamban neki. Legyen ő az! Legyen ő az utolsó vevő november 29-én, pénteken, nem sokkal öt óra előtt! Vegyen két csokit ennek a két kisgyereknek. Ez milyen szép volna, milyen szép! De Meszlényiné nemet int: csak egy csokija maradt, mert ő mindjárt bezár, a bódé életének vége, heteken belül e régi dohánytrafikot már bontják.
– Kilencven év! Tudja, hogy mi az? – kérdezi Meszlényiné, mire a fejemet rázom, dehogy tudom. Irodalmilag persze más, úgy könnyű az időt felosztani. Kilencven éve Móricz Zsigmond még nem írta meg a Rokonokat és az Erdély-trilógiát, József Attila nem sejtette, hogy egyszer megírja majd az Eszméletet és az Ódát, az a fa pedig talán ki sem sarjadt, amelynek rostjaiból legyártották Radnóti Miklós bori noteszének lapjait. Ez kilencven irodalmi év.
– Nem tudom, miért történt ez velem. Lehet, hogy a pavilon kilencven évig nem volt jó helyen? – tűnődik Meszlényiné, s hirtelen eszembe jut, hogy a világmindenségben van egy bolygó, amelyik kilencven év alatt kerüli meg a napját. Mármint ha ez vigasztaló. De nem szólok, mindjárt öt óra van, s ideje menni. Ideje mára magára hagynunk Meszlényinét – hadd legyen hát egyedül abban az utolsó pillanatban.
