Azzal a jó hírrel hívott fel egy háromgyermekes asszony Maklárról, hogy képzeljem el: az adóhatóság szerint egy öttagú család étkezését ki lehet hozni egy hónapban hétezer forintból. Kérte, hogy menjek el hozzá, mert el akarja mesélni a történetét, én pedig megígértem neki, hogy meglátogatom, elvégre ez a munkám. Bár figyelmeztettem rá, hogy ma már eléggé nehéz nekem meglepetést okozni. Újabban minden témára csak legyintek, ami kezd a hírlapírói hivatásom rovására menni. Hallom, hogy az újtőkés fővállalkozó a jussát követelő alvállalkozót megnyúzatja elevenen, s a bőrét a többi hitelező elrettentésére kiszögeli a háza kapujára? Csak a vállamat vonogatom. Magyarok, ez a mi hazánk, hol csahos kutyák farkastörvényeket hoztak, de reménykedni attól még szabad, sőt választhattok is: belehaltok vagy leterítenek. Tudomásomra jut, hogy a polgármester, aki egy nagyváros korlátlan kiskirálya, belenyúl a város kasszájába, s az onnét elcsórt ötvenmillió forintot felteszi Monte-Carlóban a feketére? Persze, bólintok erre is, mit is csinálna? Hisz ha kijön a piros, nem az ő pénze bánja. Erre a hírre akkor kapnám fel a fejemet, ha a nagyvárosi kiskirály a kaszinó falán márványtáblát állítana Ady Endre emlékére, ki Monte-Carlóban Léda társaságában rendszeresen legatyásodott. Már ha még mond neked ez a név valamit, kiskirály.

Elmentem hát az asszonyhoz, s amit hallottam, nem lepett meg. Ebből az országból a humánum kiveszett, már a szó is röhejes, ennél már csak a firkász nevetségesebb, aki e szót magyarul kéri számon, s akinek homlokára csahos kutyák sütnek bélyeget: „hazaáruló vagy, ha nem ugatsz velünk”. Elmesélte az asszony, hogy februárban meghalt az édesanyja, így neki a temetés költségei miatt adójára részletfizetést kellett kérnie az adóhatóságtól. Február tizenötödikéig kellett volna adót fizetnie, mivel egyéni vállalkozó, azaz mit is mondok: kényszervállalkozó. Korunk számlaképes rabszolgája, kit a munkahelye így alkalmaz, számlatömbbel: századunkkal kompatibilis, modern bilinccsel. Százhúszezer forintot kellett volna fizetnie, de félretett pénzét elvitte az anyja temetése. Ezzel indokolta kérését szépen, halotti anyakönyvi kivonatot mellékelve, s töredelmesen bevallotta azt is, hogy van egy tizenegy, egy kilenc- és egy hatéves gyermeke. S hogy jó szándékát kifejezze, befizetett húszezer forintot. Majd márciusban még harmincezret. Április első napjaiban pedig megjött a végzés, melyben kérelmét az adóhivatal elutasítja, s határozatát meg is indokolja szépen, mégpedig azzal, hogy a férj és feleség jövedelme alapján február hónapban a szóban forgó százhúszezer forintot egy összegben is be lehetett volna fizetni, s még maradt is volna hétezer forintjuk. Egy hónapra hét darab ezres ennivalóra. S néz rám az asszony, hogy ennyiből hogyan? Most meg a bírságot is kiszabják, plusz a késedelmi kamat. Pedig a százhúszezer forintból ötvenezer be van fizetve már. Keserűen jöttem el tőle. Te asszony, mégis mit reméltél, ez a hazád, mire számítottál? Az anyád halott, megfizetsz.

Mondom, keserű voltam. De csak magamra vethetek. Nem kell nekem mindenről tudni. Aztán egy ház falán megláttam az egyik mobilcég óriásplakátját, s felnevettem akkor, pedig nem voltam jól, felnevettem a kifakult áprilisi égre. Korlátlan extrák, ezt olvastam azon a házfalon. Könnyem potyogott, nesze nektek, szegény emberek. Korlátlan extrák. És ezer, magyarok, ezer éve már. Mondom, hogy belehalunk. Vagy leterítenek.