Gombár Csaba: Ki írja a történelmet?

Ki írja a történelmet? Persze, a történészek. De amikor nemrégiben a katolikus magyar Pax Romana és az Európai Magyar Protestánsok Szabadegyeteme közösen meghirdetett beszélgetése erről a témáról megkezdődött, rögvest felmerültek ezzel kapcsolatban régi és új, legalábbis módosító ellenvetések.

A XIX. században, nemzetállami keretek között és a nemzetállami elképzelés szolgálatában megszülető történettudomány mindenhol úgy lett tudománnyá, hogy a hallomásokból összetoldott krónikákat, a fecsegő köznép emlékeit, a kollektív emlékezetet leszólta, zárójelbe tette, és a múlt valódi rekonstruálására vállalkozott –„ahogyan az történt”. Ennek során születtek nagy művek. De egy idő után az is felmerült, hátha nem pusztán rekonstruálják a szakképzett történészek a múltat, hanem eszmei beállítottságuktól, politikai ízlésüktől függően konstruálják is.

Nem csupán helyreállítják, ami volt, s kijavítják a közemlékezet hibáit, hanem inkább teremtenek, előállítanak valami olyat, ami nem is volt, vagy nem éppen úgy volt. Egyre határozottabban hangzott aztán az állítás, hogy a múlt már nem létezik, s a valaha volt objektív valóság kétségtelenül tudományos igényű ábrázolása az erre jogosítványt szerzettek, vagyis a képzett történészek részéről is inkább a mindenkori jelen divatját követi. Ezek a dilemmák majdhogynem egyidősek a történettudomány másfél százados történetével.

Ráadásul a történettudomány kibontakozása s ennek nyomán az iskolai történelemtanítás elterjedése idején sem csak a történészek írták a történelmet. Ha ugyanis ezzel kapcsolatban a történelemtudásra széles értelemben vagyunk kíváncsiak, arra tehát, hogy milyen történelemképek vannak az emberek fejében, akkor azt is mondhatjuk, hogy a regényírók legalább annyira írták és írják a történelmet, mint az akadémiai történészek. S nemcsak másként, hanem sokszor merőben mást állítva megtörténtnek.

A XX. században pedig nemcsak az írók, hanem már a filmesek is nagy befolyásra tettek szert e téren. Ami a fejünkben van a török világról, a szabadságharcról, a nagy háborúkról, azt lehet, hogy jóval inkább az írók és filmesek írták bele, mintsem a szaktörténészek. Vagyis Jókai Mór vagy Keleti Márton, de természetesen Victor Hugo, Tolsztoj, John Steinbeck és Andrzej Wajda, Jancsó Miklós és sokan mások. Az úgynevezett történelemhamisítás alapos vagy alaptalan vádja nemcsak a történettudományon belül, hanem azon kívül is gyakorta elhangzott már, példázva azt, hogy nem csak történészek írják a történelmet.

Eközben persze a világ változik, új, forró kérdések merülnek fel, s ezekkel együtt az érdeklődés is, hogyan volt ez régen. A napi vitákhoz kapaszkodókat, érveket keresve a múlthoz is fordulunk, s elvárjuk a történészektől, hogy erről tudósítsanak. S mivel bizonyos szociológiai vagy gazdasági kérdések száz vagy ötszáz éve mellékesek voltak, vagy fel se merültek, a történészek új szempontból írhatják meg a múltat. „Már megint átírják” – hangzik el aztán vádként ugyanerről. S akkor még nem is beszéltünk az úgynevezett historizálásról, amikor megrendelésre vagy egyéni elfogultságból napi politikai szempontok közvetlen visszavetítése és látszólagos igazolása történik.

De nemcsak a világ változik, hanem a világra vetett tekintetünk is, aminek következtében az egyazon történelmi tényt is másként látjuk – olyannyira, hogy szinte már mást látunk benne. Mondhatjuk ezt a korszellem változásának, ideológiai kiábrándulásnak, a világ varázstalanodásának vagy csak szellemi divatnak, de a mindenkori mában hajlamosak vagyunk arra, hogy azt véljük, új szempontjaink miatt végre lehull a fátyol a múltról, s most aztán már a valódi történelmet látjuk. A II. világháború utáni időkig igen fontos volt a társadalmak osztály- és rétegstruktúrája, a társadalomtudományok – benne a történészek is – a hatalmi szerkezetre voltak kíváncsiak, s igen fontosak voltak a nagy társadalmi intézmények. De a XX. század végére ezek az érdeklődés hátterébe szorultak.

Az oly sok formában leírt s vitatott hatalom maga diszperzzé lett, vagyis egymástól viszonylag független részecskékből álló valamivé, ami mindenütt ott van, vagy éppen sehol sincs. A régebbi nagy kérdések helyett a pénzkínálat döntő szerepe került előtérbe, meg a piac önkiegyensúlyozó mivolta, s a nagy társadalmi csoportok helyett (ki beszél itt ma már konfliktusos társadalmi osztályokról és érdekérvényesítő intézményeikről?) a kínáltból választó egyének tömege került az érdeklődés középpontjába. Ha pedig így változik a világra vetett tekintet, akkor másmilyenné íródik – s már íródott is – a történelem, hiszen a múltra is ez a tekintet vetül, s ennek függvényében születnek a kérdések és a válaszok is.

Miközben a történettudomány nehezen tud az egyre interdependensebb világban kivergődni nemzetállami bezártságaiból és elfogultságaiból, művelőinek jeleseiben igencsak felnő a kor feladataihoz. Ezt örömmel konstatálhatjuk. A technikatörténettől a mentalitás történetig több szakágra szakadva s különféle elméleti alapú, egymással vetélkedő iskolákban a történetírás azonban az utóbbi évtizedekben egy új, szinte fenyegető kihívással találkozik. Úgy hívják ezt angolul, hogy public history, s bár lefordíthatjuk köz- vagy nyilvános történetnek, attól még nem értjük jobban. Valami olyasmiről van szó, hogy mintha a nem pusztán a politika terén demokratizálódó világban a szaktörténetírás intézményein kívül vagy azzal szemben sok mindenki elkezdi írni a maga saját és sajátlagos történelmét.

Mi tagadás, marhaságok özönét is. A közemlékezet mintha visszaperelné valaha volt hadállásait. A különböző társadalmi csoportokban megjelenő, egymással is ütköző kollektív emlékezetek írásban, DVD-ben, internetes blogban jelenítik meg saját történelmeiket. Azaz, ami ránk zúdul a hétköznapokban, az korántsem csak a szaktörténészek munkájának népszerűsített formája, hanem jórészt szóban és képekben velük perlekedő, másként felfogott történelem is. A különféle társadalmi csoportok (nők, etnikai, politikai és életmódkisebbségek) nem pusztán a maguk történetét mondják, propagálják, hanem saját szempontjukból állítják elő a múlt egészét. Méghozzá mozgalomszerűen.

Az emlékhelyek szaporodása mint szimbolikus és konfliktusos térfoglalás jelenik meg, a különféle évfordulók kampányformát öltenek, s ezek a megmozdulások általában nincsenek különös tekintettel az akadémiai történetírásra. A tudománynak távlat kell, s a jelen, illetve a közelmúlt konfliktusai miatt fortyogó emlékezet csak befejezett múltként lehet a hűvösen és megfontoltan munkálkodó tudomány tárgya. De a közemlékezet, ez a bizonyos public history mozgalmi erővel bír, számos vonatkozásban nem engedi befejeződni az elmúltat, s nem engedi át azt a szaktudománynak. Ezt tapasztalhatjuk napjainkban nálunk például Trianon vagy a holokauszt kérdéseinek esetében – de csodák csodájára ez vetül vissza még az őstörténeti távlatokra is, s ennek jeleként szaporodnak a rovásírásos táblák településeink szélein.

Az írott történelem nagy része azonban (a XVIII. század művelődéstörténete vagy az ókor például) hidegen hagyja a kollektív emlékezet munkásait. Így marad azért valami a hivatásos történetíróknak is. Ezt a sajátos társadalmi jelenséget tudatosítja és elemzi írásaiban Gyáni Gábor, aki szintén jelen volt a fent említett, jóízű vitává emelkedő beszélgetésen, amelynek fordulatai őt is szólásra késztették. „Hogy ki írja a történelmet? – ismételte meg ő is a kérdést – hát persze Romsics Ignác meg én és kollégáink.

 – De – folytatta – kinek a nevében írjuk a történelmet? Kinek a hangján szólalunk meg?” S ezek bizony nem felesleges, hanem indokolt, önreflexióra késztető kérdések. A történelem mint szaktudomány – úgy tűnik – háttérbe szorul százötven éves pozíciójához képest. A történelem mindenkié – és most egyre többen írják és mutatják mozgóképekben egymás ellenében is az egy és oszthatatlan, igaz történelmet; a vitatott kérdésekben pedig kevéssé fogadják el döntőbíróként az akadémiai történetírást.

Nem csoda, ha az oktatási rendszer állami irányítói rémülten tekintenek e sokféléségre, s valaminő alaptanterv címén a maguk szája íze szerint felfogott akadémikusi történelmet kívánják az iskolákban érvényre juttatni. Meg lehet próbálni, de a siker kétséges, mert történetszemléletével és ízlésével a mindenkori kormány is csak egyike a történelmi képek forgalmazóinak. Egy plurális politikai világban, a szétáramló demokratikus értékek érvényesülésével mindenki szabadabban választhat nemcsak kormányt, hanem történelmet is magának. E vonatkozásban is egy radikálisan szokatlan világban élünk.

Művészi értelmezés – Kerényi Imre az új alaptörvény díszkiadásához készült történelmi képek bemutatóján magyaráz 2012. január 2-án
Művészi értelmezés – Kerényi Imre az új alaptörvény díszkiadásához készült történelmi képek bemutatóján magyaráz 2012. január 2-án
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.