Ez is érdekes, de csak egy kicsit. Ami a dolgot nagyon érdekessé teszi, az az a tény, hogy a regény jó.

Leül az ember a fotelbe, kézbe veszi, végigpörgeti a puha kötésű könyvet, gyanakvón beleles, elejébe, végibe. Aztán sóhajt, gondolja magában, megnézzük, ott egye meg a fene. És aztán tíz perc múlva azon kapja magát, hogy nem beleolvas, hanem már olvas, elmerül a könyvben, nem is igen tudja letenni. Álmélkodik, milyen szépen gördülnek a mondatok, hökken a történeteken, az ötleteken, a leplezetlen, de kicsit sem naiv élet- és emberszereteten, ami sugárzik a könyv lapjaiból.

Pedig a regény címe nem a legjobb. Nehéz megjegyezni. „Te olvastad az Erős könyvét”, kérdi az ember a villamoson. „Nem. Mi a címe?” „Hát izé, Száguldó, Szálinger, Szálizé…”

Na mindegy, én már megjegyeztem: Szágundelli csodái.

Szágundelli egyébként a magánhasználatos csudatévő varázsló, aki találomra vagy sem, de mégiscsak megmenti életét néhány embernek abban a században, amelyben igazság szerint az összesnek el kellett volna pusztulnia.

Erős evvel a könyvvel íróvá lesz, de nem akar az lenni, nem akar görcsösen írni, nem akar írónak mutatkozni. Egyszerűen csak elmond valamit, elmesél, rögzít, regisztrál. Ezzel tartozik magamagának talán. Hogy regisztrálja az ő huszadik századát; családot, zsidóságot, gyerekséget, háborút, üldöztetést, kultúrát, olvasmányokat, pszichoanalízist, fasizmust, kommunistaságot, ifjúságot, iskolát, úttörőt és a lányok dolgait; le akart venni néhány figurát, alakot, arcot.

Közben játszik is, mert játékos elme; játszik a tényekkel, a valóval, elvesz belőle és hozzátesz, csűrcsavar, kifordít, és a a közben mindig igaz marad. Az olvasó is játszhat; jó szórakozás kibogarászni: ki élt valóságosan a könyv szereplői közül, és ki köszönheti létét az írói fantáziának.

Én például cím és név nélkül is rájöttem hamar, hogy a szerzővel ugyanazon belvárosi iskola öreg padjait koptattuk és ugyanazon igazgatóhelyettes dörgedelmeit szenvedtük néha el.

Ugrál is a szerző, egyik szereplőről rögtön egy másik jut eszébe, ugrál emberről emberre, családról családra, történetről történetre folyton.

Persze vannak fő vörös vezérfonalak: ilyen a keletnémet úttörőtáborról való részletes referálás rögtön a könyv elején. A tábor Bruno Kühn nevét viseli, akinek valóságos elemekből kitalált történetét is kapja az olvasó.

Ehhez egy laza földrajzi szállal kapcsolódik a másik főfonal: egy 1921. őszi kirándulás, melyet Sigmund Freud és kollégái, hívei, tanítványai tettek meg a Harz-hegység csúcsára, a Walpurgis-éj színhelyére, a Brockenre.

A szerző a kirándulás valamennyi résztvevőjének fölskicceli életét – ezek a skiccek gyakorta vagy tán mindig élesebbek és mélyebbek megannyi sok száz oldalas regénynél vagy monográfiánál.

És persze mindenkinek a mindenkije, de legalábbis sok mindenkije, de minimum valakije is megemlíttetik pár mondatban vagy oldalon.

A regénynek így több száz szereplője van.

A kirándulás egyik résztvevője Ernest Jones, akinek Freud-monográfiája magyarul is megjelent. Erős róla átleng egykori tanítványára, Gustav Jungra, róla Jung volt szerelmére, az orosz Izolda Naftulovna Liebreinre. Így értelemszerűen szóba jön Izolda következő párja, Borisz Antonovics Szuszkind hegedűművész, akihez Liebrein visszatér a Szovjetunióba, ahol pszichoanalitikus lett, majd kegyvesztett és száműzött – közben egy szál Krupszkajához és Leninhez is elvezeti az olvasót gyorsan. Szuszkind Kolimán fagyott meg, Izoldára és sorstársaira a német fasiszták gyújtották rá a rosztovi zsinagógát. Krupszkaja Zürichben féltékenységből kifolyólag sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, majd egy helyi analitikushoz került, egy bizonyos Max Eitingonhoz, aki szintén részt vett ama Harzhegységi túrán. A kör bezárult – félszáz életutat bejárva röpke négy oldalon.

A könyv végén két stílbravúrt kapunk: az egyik a Kajtár Ödön üdülőgondnok beszéde, amellyel a Bivimpex fonyódbélatelepi szakszervezeti üdülőjének beutaltjait fogadja, a másik pedig egy gasztronómiai sziporka, amely ugyanezen intézmény elképzelt polgárosodása nyomán beálló változásokat írja le káprázatos színekkel.

Lám, az igaz tehetség mindig megmutatkozik, bármibe is fogjon az ember.