Pék fiának születni: sors. A pék mestersége évezredes, ősi. Nem olyan, mint a politológusé. Olyan, mint a molnáré, a halászé, a papé. Van is benne szakrális elem, őselemekkel küzd a pék: a gabonával, a vízzel, a tűzzel; ő dagasztja, keleszti, süti az életet. A pék mindig más ember, mint a többi. Más az életritmusa, mint a többinek, máskor fekszik, máskor kel. Minden pék erős, mert másképp nem lehetne pék. Minden pék öntudatos, mert tudja, hogy ő nem pótolható. A pék fia más lesz óhatatlanul, mint a többi.

Gyöngyösön születni is súlyos vállalás. Nemcsak azért, mert a gyöngyösi tudja, hogy az ember hajléka újra és újra leég, de a gyöngyösi első kézből szerez a katolicizmusból is tapasztalást, továbbá, ha akarná, sem felejthetné, hogy vannak szlovákok és cigányok is a földön. No meg aki gyöngyösi, az megtanul birkózni a borral is.

Hovanyecz László apja pék volt, de ő nem lett az: ő kitanult, nadrágos ember lett, történelmes, franciás, világ- és magyar irodalmat olvasó, írástudó. Tudja és mondja is, hogy ez saját erőből nem lett volna lehető. Ehhez kellett egy kor, amelyet ma fitymálva, megvetőn vagy gyűlölettel szokás felemlegetni, annak első emberének nevével billogozva. Ezt azonban nem ajánlatos Hovanyecz jelenlétében tenni hangosan. Őelőtte az az elit, amelyik a huszonegyedik századra sok tehetséges gyermektől vette el a felemelkedés jussát, amely gyermekeket hagyott elmaradottságban, szükségben; ez az elit őelőtte meg nem áll.

Interjúkészítés közben – tudósok tucatjait kérdezte ki

Hovanyecz kolléga manapság már kevesebbet ír. Írt ő eleget éppen, írt, szerkesztett – még főszerkesztett is, sőt ma is csinál ilyest –, tanított, megtette dolgát becsülettel. Munkásságának vastagja e laphoz, a Népszabadsághoz kötötte, köti. Jó néhány interjúkönyvön – épp most is jön ki tőle egy –, pár gondosan szerkesztett cikkgyűjteményen túl cikkek, tárcák ezrei maradnak utána. Igaz hírlapíróhoz méltón „vitt minden vonalat”. Bármiről bármikor írt ő, ha kellett. De sohase bármit. És az sem igaz, hogy bármiről írt; témaválasztásai is tükrözik szilárd értékrendjét: baloldaliságát, emberszeret etét, minden nacionalizmus utálatát és a kultúrához való szakíthatatlan kötelékeit. Tudja, írja, hogy csak a kultúra a nemzet és semmi más. Könyvek százairól írt és ír recenziókat, tudósok tucatjait kérdezte ki, egyszerű emberek hosszú soráról készített pontos portrét. Hovanyecz László nem „trendi”. Feledett emberekről ír leginkább, Moldováról és az öreg Marosánról, Gáll Ernőről, Romány Pálról vagy Fekete Jánosról. Letagadott, összehazudozott korokra emlékezik és emlékeztet: az 1918-as polgári forradalomra vagy a Kádár-korra.

Hovanyecz nem fontoskodott, nem forgolódott soha, nem aspirált díjra – talán egy Demény Pál-emlékérem kivételével –, nem is nagyon kapott olyasmit; nincs benne pikszisben, kánonban, szöveggyűjteményben. Igazi újságíró, napi robotos ő.

Mellesleg fölnevelt öt gyereket, öt lányt noch dazu, becsülettel gondoskodott asszo nyokról, öregekről, ha kellett. Enkézzel felhúzott két-három házat, beutazta Európát, főként annak keleti felét, mert az érdekelte; mert ez a közös kelet-európai sors az övé. Azon kevés baloldaliak közé tartozik, akik bejárták – zsidós kalauzolással – Kárpátalját, be – magyarokkal, románokkal, szlovákokkal – Erdélyt, Felvidéket, be az egész boldogult Nagy-Magyarországot. Igazi haza-járó lélek. És persze mindent megírt és persze: jól.

Manapság a „jó embereket” gyűjtő Bródy unoka, Alexander Brody egyik famulusa, segítője, irodalmi titkára, vagy egyszerűen barátja, munkatársa is; szervez, szerkeszt, ír. A régvolt magyar szociáldemokrácia és a polgári progresszió közös hagyománya, 1918 hagyománya aligha véletlenül találkozik Hovanyecz napi munkájában.

Aki közben él és élt is sokat. Nemegyszer szilajul. Előadódott, hogy ő benyitott egy ajtón, és az az ajtó bezuhant tokostul. De hát tehet ő erről? Tehet ő arról, hogy pékgyerek? Tehet ő arról, hogy erős?

A gyönge embert, azt a jó szeretni. A butát, az elesettet, a szegény kis aranyost. Az okosat, a büszkét, az erőset nehezebb. Az igazi szeretés, az erős ember szeretése fárasztó.

Hovanyecz Laci értelmes ember, és erős, mint egy bivaly. Őt fárasztó szeretni. De muszáj.