Memóriaipar és traumatőzsde
A legpozitivistább történettudomány produktuma is tükrözi alkotójának elveit, vágyait, gyűlöleteit. A történelempolitika esszenciáját George Orwell hagyta ránk. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Sokszor idézik (miközben, azt hiszem, alig olvassák) az ironikus angol írót, az elkötelezett antibolsevista szocialistát. Orwell 1984-ben a sztálini történelempolitikát parodizálta, de mivel bölcs volt, tudta, hogy ez csak éppen akkor volt kirívó csúcsteljesítmény.
A Magyar Történelemtanárok Egylete múlt hétvégi konferenciáját a sürgető kényszer hívta össze. A mai politikai hatalom jelezte, véget vet a kihívó szabadosságnak. A tanároknak azt kell tanítaniuk, amit a parlamenti kétharmad bölcsessége alaptörvénybe foglalva történelmi igazsággá emelt. Az előadásokban minduntalan előjött az emlékezetpolitika fogalma. Ez hatalmi törekvés, amely a távoli, avagy közeli múlt eseményeit értelmezve-felidézve manipulálja a társadalmi emlékezetet, politikai érveket gyárt.
Gyáni Gábor akadémikus a mai történetírási tendenciákról azt mondta, hogy a szakma racionális eljárásai, módszerei mellett felbukkant, és szinte hitelesebbként jelenik meg a laikus elbeszélés, visszaemlékezés, hallomás. A tömegkultúrában, a memóriaiparban jobban számít a magánhistória, mint a történettudomány – idézem leegyszerűsítve az előadást. Szerinte ez ma a leghatásosabb történeti tudatformáló tényező. A történészek, mint szakma számára borús kép bontakozik így ki.
Gyáni azt mondta, mindenkinek van joga emlékezni. (Ez azonban ma már ott tart, hogy mindenkinek van joga egyedül hiteles tanúvallomásként interpretálni a legvalószínűtlenebb ufótörténeteket, illetve tagadni a történelmi tényeket. És ez nemcsak a különböző habókosok ügye, hanem a politikáé is. Magyarországon, de másutt is parlamenti pártok hirdetnek nyilvánvaló marhaságokat történelem címén, s összemixelik az őstörténeti hablatyot olyan tények tagadásával, amelynek tanúi, elszenvedői, sőt elkövetői is közöttünk vannak.) Gyáni kitért a történeti traumák emlékezetére. Ennél aligha van politikusabb történelmi kérdés. Azt mondta, hogy ez jó, ha megértés és párbeszéd a célja, s dialógushoz vezethet. A felek elismerhetik, hogy vannak másféle igazságok, s felbukkanhatnak a megbocsátás, a bocsánatkérés és a tolerancia elemei.
Példának hozta fel, hogy Szerbia érdekelt az uniós csatlakozásban, s ezért őszintébben közelít a magyarokon végrehajtott tömeggyilkosságok ügyéhez. Eddig ott csak a magyar megszállók bűneiről volt szó. Gyáni fontosnak mondta a közös történelemkönyvek megalkotását, de megkérdezte: vajon befogadják-e ezeket a hatóságok Magyarországon, Szlovákiában? A memóriaiparral szoros kapcsolatban van a traumatőzsde. Ki szenvedett többet, kinek a traumája tartósabb? Erre azzal válaszolt Csepeli György szociálpszichológus, hogy Trianonnal nemcsak terület, hanem a nemzeti identitás veszett el. A külföldiek nem értik, mit jelent a magyaroknak, hogy Rákóczi sírja Kosicén (Kassa), Mátyás király szülőháza pedig Cluj-Napocában (Kolozsváron) van. Az emlékhelyeket felkereső hazai iskolások számára az érthetetlen, hogy ott miért nem magyarul beszélnek. Az egyetemi tanár azt mondta, hogy a világháborúban és azután „szavaink megmérgeződtek”.
Nem tudjuk megfelelően használni a „magyar”, „zsidó”, „nemzeti”, „keresztény” szavakat, és képtelenek vagyunk megvitatni a sorsrontó sérelmeket. Szerinte a mostani kurzus nagy nemzeti igyekezetében elinflálta a „nemzeti” szót. Ennek a legironikusabb megjelenése egy tisztán üzleti vállalkozás, a trafik-franchise „nemzeti dohánybolttá” keresztelése. Csepeli a jobb-baloldali történetírás kérdését nem feszegette, de a mostani kurzusról azt mondta: „Emlékezetpalotákat építenek évfordulókra, miközben tönkremegy a (társadalmi) emlékezés infrastruktúrája, azaz a kis múzeumok, helyi emlékhelyek hálózata.” A történelemtanárok első kézből is akarták hallani, hogy mit gondolnak a politikai vagy politikamentes történetírásról – következésképpen a tanításról – azok, akiket feltehetően megkérdeznek a politikusok. Ezért pódiumbeszélgetést is rendeztek, ahová meghívták Gyurgyák János eszmetörténészt és könyvkiadót.
Ő mostanában Kövér Lászlónak ad tanácsokat. Részese volt a vitának Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, aki az Orbán-rendszer emlékezetpolitikájának egyik főszereplője, valamint Földes György, a Politikatörténeti Intézet vezetője. Ő választott vezető tisztségviselője is volt az MSZP-nek. Schmidt merészen vállalta, hogy igenis, van bal- és jobboldali megoszlás a történetírásban, s tagadta, hogy lenne független álláspont. Eközben többször is elítélte az értelmiség által kialakított szekértáborokat. Földes tagadta, hogy a szakma megosztható volna politikai alapon. Ő a „jó történetírást” kérte számon. Gyurgyák viszont, aki magát többnyire a jobboldalhoz sorolja, itt azt fejtegette, hogy az egész jobb-baloldal dichotómia elavult, XIX. századi ügy. A vitában alig esett szó a történetírás témáiról és tendenciáiról, s nagyon érintőlegesen említették, hogy az aktuális politikai rendszer miként használja az emlékezetpolitikát a maga igazolására. Schmidt arra figyelmeztette a tanárokat, hogy, aki azt gondolja, hogy független, az át akar verni másokat.
Neki egyébként is az a véleménye, hogy a politika tisztességesebb dolog, mint a szakértelem, hiszen a politikus vállalja a maga elkötelezettségét. A történetírás lehetséges objektivitásáról Gyurgyák azt fejtegette, hogy Bethlen István moszkvai halálával kapcsolatban például már nincsenek kétségek. A politikust nem ölték meg, ez tény. Schmidt viszont utalt a lehetőségre, hogy a KGB miatt halt meg,mert nem kapta meg a szovjet börtönben a szükséges gyógykezelést. Nincsenek mozdíthatatlan történelmi tézisek – vitatkozott kollégájával, aki Bethlen István Romsics Ignác által adott 1989-es értékelését vélte ilyennek. Földes rossznak mondta, hogy politikai megrendelésre bolygassanak megoldott kérdéseket. Az, hogy Bethlen István lenyomható-e a társadalom torkán, szerinte nem történelmi, hanem politikai kérdés.
A Horthy-korszak fényesítése, Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile idealizálása, úgy látszik, kudarcnak bizonyult, s most jön Bethlen gróf. Schmidt, aki nyilván hatalomközeli helyzetben van, azt mondta, hogy a történelmi álláspontok egységének hiánya jó, s ez így is marad. Arra kérdésre, hogy mely álláspontot tanítsák akkor az iskolában, azt mondta: döntsön a tanár, hiszen nagy választék van tankönyvekből is, a pedagógus pedig szuverén. (Mintha nem értesült volna, hogy a kormányzat tankönyvből is egydarabos választékot kíván bevezetni, hogy a tanárokat szakfelügyelői ellenőrzés alá vonják.) Földes értelmetlennek mondta a hivatalos (és tananyagszintre emelt) kommunistázást, amire Schmidt azzal riposztozott, hogy hetven évvel a világháború után még mindig antifasiszta harcot folytatnak. A Terror Háza igazgatója egyébként nem tartja rossznak a megosztottságot és a politikai színezetű vitákat. Elítélte viszont a politikai korrektség uralmát Németországban. Földes arról is beszélt, hogy a múltpolitika eluralkodása a politikában odavezetett, hogy ma senki sem áll elő azzal, milyen jövőt képzel Magyarországnak.
Kifizetődő osztrák mítoszok
A történelem szabad interpretálása néha államilag is kifizetődő. Fiziker Róbert összefoglalója szerint a huszadik századi osztrák történelem tele van misztifikációval. A dolog a köztársaság kikiáltásának dátumával kezdődik, majd folyatódik azzal, mennyire volt Ausztria életképtelen, területe nagy részének elveszítése után. A leghamisabb állítás, miszerint Ausztria lett volna a náci Németország első áldozata – 250 ezer ember nem puszta kíváncsiságból köszöntette Hitlert a bécsi Heldenplatzon. (Idézte a viccet, amely szerint elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.) Tíz misztifikációt sorolt fel, s azt mondta, azok nemzeti önsajnálatot gerjesztettek, bizonytalanná tették az osztrák identitást. Az osztrák politikusok – jó tárgyalási taktikákkal – mindebből hasznot húztak országuk számára.