A dolgozatot egyébként kedves történészprofesszoromhoz, Balogh Sándorhoz adtam be annak idején, jaj, jaj, harminc évvel ezelőtt pontosan.

Balogh tanár úrhoz évekig jártam szemináriumokra, kedveltük egymást, de akkorra már tisztába jött azzal, hogy énvelem komoly szakmai dolga nem lesz; irodalmi próbálkozásaim jelentek meg általa is olvasott lapokban, tudta, hogy tanárnak készülök, nem tudósnak. Mikor a leadott dolgozat értékelésére került sor, beültünk a szobájába, rágyújtott egy cigarettára, és olyan komoly képpel kezdte mondandóját, hogy abból számomra rögtön megvilágosodott a helyzet. Elmondta, hogy értékes munkáról van szó, amely teli van eredeti gondolatokkal. De hát, tudja, kolléga, egy ilyen dolgozattal szemben vannak bizonyos formai követelmények, például úgynevezett hivatkozások, lábjegyzetek, tudja, ilyen kicsi számok a szövegben, és az anyag végén, na persze ez magánál nem olyan fontos, de hát mégis, ugye…

Figyelmesen végighallgattam, megköszöntem az észrevételeket, és csak annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy – és rögtön mutattam is – a dolgozat eléggé gondosan van ellátva lábjegyzettel, tetszik látni, majd kétszázig szaporodnak föl a kis számok. Itt a végén pedig nyolc oldalon át sorjáznak a hivatkozások. Én Bak Borbálához jártam módszertanra, ha máshoz nem is értek, de lábjegyzetelni azt nagyon meg kellett tanulnom, ne vegye kérkedésnek a professzor úr, de én úgy lábjegyzetelek, mint egy Mályusz Elemér.

Elvörösödött, kezébe vette az opust, kicsit pörgette a lapokat, majd azt mormogta: na jó, jó… Egy négyesben megállapodunk, rendben? Rendben volt, és úgy is maradt.

Nem haragudtam ezért Balogh tanár úrra, azóta pedig már pláne nem haragszom rá, elment már régen szegény.

A dolgozat viszont, lám, megmaradt. Gondoltam is egy pillanatra, elöl hagyom, és elolvasom majd. Aztán legyintettem, visszacsúsztattam a füzetet a dobozba, fölkapaszkodtam a hokedlire, és betoltam a skatulyát a helyére, a legfelső polcra. Lekászálódtam, és még néztem fölfelé kicsit. Elbúcsúztam szakdolgozatomtól. Sokat dolgoztam rajta, s azt hiszem, nem csupán eredeti gondolat akad benne néhány, de formailag is vállalható, no meg nincsenek benne mástól csent passzusok sem, az a mi időnkben nem volt szokás, egy szakdolgozatot enkézzel abszolválni, azzal a maga becsületének tartozott az ember.

De hiába jó a dolgozat, hiába van tisztes munka benne, ember nem olvasta és nem is olvassa már, nekem nincsen rá szükségem többé, másnak pedig még annyira sem.

Én már csakmaradok efféle szegény tollforgató, firkász, nem lesz már belőlem sem történész, sem tudós, kezemből nem kerülnek már ki vaskos monográfiák, de még egy doktori, nemhogy nagy, de még egy iciripiciri sem, nem lesz már belőlem semmi, amihez meg tudnám lobogtatni egykor gonddal elkészített dolgozatomat…

Hacsak… Hacsak…

Végül is egy, egyetlenegy beosztás mégiscsak akad e honban, amelyhez ugyan nem kell érteni semmihez, de egy korrekt egyetemi végdolgozattal nem árt, ha bír az ember. No, hát az nekem már megvan, a helyesírás sem az erősségem, ráadásul olybá tűnik, ama hivatalban hamarosan üresedés is várható… Itt lenne az ideje megpróbálkoznom az aláírással, írni már írtam épp eleget.