Bár még néhány napja Tarlós István visszavette, de  Magyar Nemzet szombati száma városházi forrásokra hivatkozott állításából megint csak az következik, hogy igencsak kétséges a fővárosi főigazgatók sorsa. A lap azt állítja: még idén lejár a fővárosi kórházak főigazgatóinak a mandátuma. Ez csak akkor lehet igaz, valóban kirúgja őket valaki. A főigazgatóknak - kivéve két kórházét (a Szent János és a Nyírő Gyula kórház) - határozatlan idejű munkaszerződésük van. Egy jogszabály módosítás miatt február 28 után, ha addig nem írnak ki posztjukra pályázatot a határozott idejű kinevezés öt évre szóló megbízásra változik. Azaz ezt követően a főigazgatók már csak végkielégítéssel távozhatnak.

Ez egy-egy főigazgató esetében legalább egy évnyi jövedelmet, húszmillió forintot jelent, azaz a 12 főigazgató esetében legalább 240 millióról van szó. S közben válságköltségvetése van a városnak.

A témáról néhány napja a Népszabadságban írt jegyzetem.

Emlékeztetőül.

Dühös Józsi nővér, a beteghordó, mert a főigazgató már két napja nem dudorászik, pedig micsoda hangokat hallhatott eddig reggelente a liftben két emellett között. Kedd óta viszont mogorva, a lágy trillák helyett, csak az üstdob dohogása hallatszik belőle.

Megérti és biz'isten, hogy nem lenne mostanság kórházigazgató, pedig korábban olykor vágyott erre. De fene akar egy olyan országban ilyen magasra kerülni, ahol néhány órán belül előbb farba rúgják, aztán meg visszaveszik az embert.

Senki nem tudja, mi történt valójában: az egyik percben ki volt rúgva a főnök, aztán meg leszóltak a titkárságról: vigyázat, a főigazgató megint főigazgató. Meg azt is beszélték, hogy a telefonban egymást váltották a főpolgármester, meg a különböző államtitkárok, hogy jóindulatukról és bizalmukról biztosítsák a kórházvezetőket. Ez nem lehetett valami sikeres, mert a főnök azóta is csak dohog.

Valami történt, amit ugyan senki nem ért, de odáig vezetett, hogy a frissen kinevezett és elég rutintalan főpolgármester-helyettes látszólag a főnöke háta mögött, mondhatni gyenge pillanatában, kirúgta az összes kórházi főigazgatót. Azok aztán első dühükben fölhívták az összes általuk ismert befolyásos fideszest. S mivel minden politikusnak van valami nyavalyája, vagy legalább egy idős rokona, s a betegségekhez jár egy kórházigazgató is, akinek nehéz nemet mondani, azok is felbuzdultak, telefont ragadtak: mi a fenét művel ez a Tarlós? (Mert ugye azt kevesen hitték, hiszik, hogy egy újsütetű főpolgármester-helyettes a saját szakállára szervez vendettát a főváros legfőbb orvosai között.) E kínos helyzetben a főpolgármester is mobilfont ragadott, s szóban gyorsan visszavette valamennyi kirúgottat. Az érintetteket aztán Szócska államtitkár is biztosította teljes bizalmáról, aminek a mai helyzetben ugyan semmi értelme, de még jól jöhet, ha Tarlósnak esetleg sikerül az állam nyakába varrni a fővárosi kórházakat.

Ilyen helyzetben egy átlagos kórházigazgató, ha éppen nem is bolondul bele, erősen össze lehet zavarodva, nyugtató után kapkod, de legalábbis mélabús lesz. Ám az egészen biztos, hogy nem érti: ki és mit csinált, ami végül a menesztéshez vezetett. De azt sem tudni, hogy időközben helyreállt rendben, mikor kell megint felállnia. Ha az ember nem tudja, hogy miért rúgják ki, s miért veszik vissza, az képes kikezdeni a magabiztosságát. S ami kedden történt miért ne történhetne meg hétfőn is? Már maga is kételkedhet:  szabad-e egy ilyen ingatag emberre egy egész kórházat rábízni? S ebben még az sem vigasztalhatja, hogy az őt kirúgó főpolgármester-helyettes is testéből kiűzött lélek lett időközben: a sarzsija megmaradt, csak épp a dolgától és a hitelétől fosztották meg. Ki bízik az ilyen vezetőkben?

Persze ennél súlyosabb kérdés, hogy hogyan lehet rábízni egy olyan kormánypártra az erőforrások elosztását és a hatalmat, amely idestova kilenc hónapja képtelen letenni egy koherens, követhető egészségpolitikai programot. Máig eldöntetlen, hogy a párt erős egészségpolitikusai köré csoportosult műhelyek rendszerjobbító programjai közül melyiket akarják végrehajtani. Az amúgyis sok érdek mentén megosztott párt egészségpolitikai csoportjai kormányra kerülésük óta is folyamatosan vívják a harcukat, remélve, hogy egyszer majd valahogy felülkerekednek a többieken. Mivel a vezér nem vállalja be, hogy győztest hirdessen, egyelőre mindenki segédpontokat gyűjt. Ebben a harcban minden jó, ami látszólag egy pici előnyt hoz a versenytársakkal szemben, vagy legalább veszteséget okoz azoknak. Ebből lesznek azok az értelmetlen csaták, amelyek célját olykor még azok áldozatai sem értik. Nemhogy a közönség, amelynek a bőrére megy a játék.

Miként Józsi nővér se, ki a dudorászó főnökön túl csak cukros ételekről álmodik, s nem tud kartellekről.