Mindennek oka a történelemben keresendő. A második világháború után a fasizmusból kinövő Itália úgy akarta bizonyítani, hogy jó útra tért, s igazán demokratikus országgá vált, hogy a parlamentjét amolyan éjjelnappali munkahellyé változtatta: bárkinek ügyes-bajos dolga akadt a törvényhozással, a nap bármelyik pillanatában intézkedhetett. Ehhez persze minimum két, de inkább három váltás hivatalnok s ugyanennyi biztonsági őr kellett. S noha ma már 22 órakor bezárják a római Montecitorio – a parlament épületének – kapuit, a hivatalnoki kar létszáma alig valamivel csökkent. De valójában még a létszámmal sem magyarázhatók a költségkülönbségek, hiszen az olasz és az angol parlament munkatársainak nagyságrendje között nincs számottevő különbség: az előzőt 1620-an, az utóbbit 1868-an működtetik.

Mi az oka mégis, hogy a parlament működtetése az olasz adófizetőnek háromszor annyiba kerül, mint francia szomszédjának (27,17 euró áll szemben 8,11-gyel), hétszer annyiba, mint az angol polgárnak (ahol csak 4,18 euró) és tízszer többe, mint a spanyolnak, ahol az egy főre eső parlamenti költség csak 2,14 euró? Az ok nem a képviselők magas számában keresendő. Az említett felmérés nem talált más indokot, mint a segédszemélyzet bér- és egyéb juttatásainak költségét, ami a büdzsé 40 százalékát teszi ki: egyik-másik gyorsíró vagy alkalmazott fizetése egy magas állami hivatalt betöltő köztisztviselő fizetségével vetekszik. A különbség az olasz és mondjuk a német szisztéma között, hogy míg a Bundestag-képviselő maga fizeti asszisztenseit – és igyekszik kevés, de magasan kvalifikált segéderőt alkalmazni –, addig Rómában a parlament állja az alkalmazottak bérköltségeit. Igaz, éppen mostanában felezték ott is az asszisztensek juttatásait, de azok még így is messze meghaladják az európai átlagot.

Mint Sandro Gozi, Romano Prodi volt EU-bizottsági elnök egykori brüsszeli munkatársa fogalmazott: ha nem teszünk rendet a demokráciát működtető pénzügyekben, megállíthatatlanul növekszik majd tovább a politikából kiábrándult választók száma.