Kurucz Árpád

Nemrég láttam triójával a Budapest Jazz Clubban, ahol már főként a friss szerzeményeket játszották. Lényegesen líraibbak, meditatívabbak, mint amit a 2007-es Fények című albumán hallhattunk.

Mások lemezeinek hallgatása közben mostanság nem szeretem, ha valaki túlontúl harsány. Inkább a nyugalmat sugárzó, felemelő, szépen megformált zenék esnek jól, nyilván ezért lettek az új dalaim is ilyenek. De ebben az is benne van, hogy a trióm jelenlegi dobosa, Födő Sándor sokkal áttetszőbben, halkabban játszik, mint korábban Borlai Gergő, akinek robbanékony energiája amúgy nagy kihívást jelentett számomra, hihetetlen izgalmas feladat volt arra ráülni, meglovagolni. Nagyon örülök, hogy Gergő el tudott lendíteni a hangosabb, energikusabb zene irányába. Sok mindent kinyitott bennem ezzel. A mostani számok viszont közelebb állnak ahhoz a hangképhez, amit egyébként hallok magamban.

Pedig amikor 2006-ban megalakította a trióját, éppen azzal lepett meg mindenkit, hogy sokkal rockosabban, lendületesebben játszott, mint a korábbi, főként a mainstream dzsesszhez és az etno dzsesszhez kötődő formációiban. Feltódultak a fiatalkori élmények, emlékek?

Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján dzsesszt kezdtem játszani, majd ezzel párhuzamosan megmerítkeztem az etnodzsesszben, a rock valóban hátrébb került. Nem feltétlen tudatosan történt, egyszerűen nem foglalkoztam annyit vele. A fiatalkori kedvenceimet nem hallgattam már, az újakat meg nem ismertem. 2004-2005-ben Dés László zenekarában azonban már tettem kisebb mozdulatokat a rockzene felé, néha használtam a torzítót, meg bedobtam néhány rockzenei fordulatot, kifejezésmódot, s ezeket ő kifejezetten szerette. Aztán amikor Borlai Gergővel elkezdtünk próbálni, ez az attitűd nagyon adta magát. Miként az is, hogy mostanra ebből - a már említett okok miatt - kicsit visszavettem.

Nagyjából a triójának létrehozásával egy időben lett több hangszere. S míg korábban szinte védjegyévé vált a Gibson és a spanyol akusztikus gitár, mostanság főként Fenderen játszik. Ezen a téren is átértékelt?

Mindig szerettem azokat a zenészeket, akik koncertjeiken és a felvételeken egyetlen hangszert használnak. De néhány évvel ezelőtt elkezdett izgatni a Fenderekben alkalmazott egytekercses pick-upokban rejlő hangszín. A Gibsonoknál a két mágnestekercs mindenekelőtt a zaj, a zúgás, a gerjedés szűrésére szolgál, viszont ezzel a felhangok is részben eltűnnek. Egy dzsesszegyüttesben, amelynek hangzásában a zongora vagy a cintányér révén rengeteg a felhang, a Gibson szépen besimul. A mostani produkcióimban viszont egyszerűen vágyok ezekre a felhangokra. Először Bill Frisell felvételein figyeltem meg, hogy úgy tud meleg hangzást elérni, hogy közben ott van a csilingelés is. Ennek hatására tudatosan keresni kezdtem az ilyen hangszereket. Így jutottam el először a Stratocasterhez, majd végül a Telecasterhez, amely úgy rendelkezik az akusztikus gitár kvalitásaival, hogy közben mégis elektromosan működik, tehát lehet effektezni, loopokat, torzítókat, tremolót, delayeket használni. Mindent, amit annyira szeretek.

Sokan régóta várták magától, hogy zenekari tagból végre vezetővé lépjen elő, s szerzőként is aktívabb legyen. Miért csak három-négy éve lépte ezt meg? Korábban nem bízott eléggé önmagában?

Kurucz Árpád Korábbi zenekaraimban, mindenekelőtt a Tin-Tin Q-ban, a Balázs Elemér Groupban és a Mirrorworldben elég tág teret kaptam a bennem lévő kreativitás kiélésére. Különösen a Tin-Tinben, amelyet ugyan a nálam húsz évvel idősebb Szőke Szabolcs vezetett, mégis teljesen közös kreatív munka zajlott benne, írhattam dalokat, kipróbálhattam formákat, beleszólhattam lemezanyagba, koncertprogramba. Mindezt egyrészt igazi felelősség nélkül, másrészt nem is volt akkoriban több a tarsolyomban. Jól mutatja ezt, hogy amikor 2002-ben a BMC felkért rá, hogy a kiváló dán trombitással, Palle Mikkelborggal készítsek egy saját lemezt, arra nemcsak a kettőnk szerzeményeiből válogattam, hanem olyanoktól is, akikkel korábban játszottam. Ez csak részben volt főhajtás Charlie Mariano vagy Archie Shepp előtt, inkább arról szólt, hogy kompozícióikat erősebbnek éreztem a sajátjaimnál.

Két évtizedes pályáján talán egyetlen stabil pont van: a tanítás. Biztos megélhetés vagy elhivatottság?

Mindig is óvatos fajta voltam. A megélhetési alapot valóban a tanítás adja, nem sok pénzt jelent, de minden hónapban biztosat. S éppen akkor, amikor pár éve bizonytalanná vált a Postás Zeneiskola léte (amely szeptember óta a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola része lett), akkor lett világossá számomra, hogy a tanítás számomra nem csak egzisztenciális kérdés. Hogy fontos része az életemnek, a pályámnak, hogy valóban felelősséget érzek azért, hogy a lelkes fiataloknak valamiféle tudást és szemléletet adjak át.

Pár hónapja a Nyitott Műhelyben szokatlan szólókoncertet adott: Vancsó Zoltán fotóira improvizált. Egyszeri alkalom volt, vagy lesz folytatása?

Úgy érzem, lesz. Amikor felkértek erre a szólókoncertre, úgy éreztem, nem elég egyetlen akusztikus gitáron eljátszani néhány szerzeményem. Mostanság amúgy is az elektromos Fender gitárjaim foglalkoztatnak. Ezért megkértem Vancsó Zoltán barátomat, a nagyszerű fotóművészt, akinek képei az én érzelemvilágomat is jól tükrözik, hogy csináljunk közös, "vetítős" koncertet, amelyen öt érzelmi kategóriába (időtlen tág tér, öröm, nyugalom, mozgás és blues) sűrítjük a fotóit, és azokra játszom. Ez megfelelő formai keretet adna az estnek, ráadásul konkrét, érzelmileg megfogható történetek, hangulatok egymásutánja lenne. Hosszú órákon át nézegettem a Zoli által kiválogatott és sorrendbe állított képeket, rögtönöztem rá, s ezekből tulajdonképpen öt kompozíció született, értelemszerűen sok improvizált betéttel. Ez a koncert mindkettőnknek rendkívül erős élményt adott, mint utóbb kiderült, a jelenlévőknek is. Ez a kísérlet tehát egy új, izgalmas út eleje lehet.