wéber tamás

Egy időben a teaszűrő a teakultúra része volt, menőbb belvárosi helyeken Pécsett, a fővárosban vagy Európa-szerte úgy szolgálták föl a teát, hogy előre elkészítették egy kancsóban, és attól függően, hogy egy percig vagy másfél óráig áztatták a teafüvet, változatos minőségű teát kaphattunk.

Az első teát kiöntötték a „pohárnak”, majd visszakerült a kannába, hogy még jobban felkeverje a benne lévő forrázatban a füvet. Aztán a csészékbe öntéskor a fű miatt a tea élvezhetetlen lett volna, erre használták a kis nyeles teaszűrőt, hogy felfogja a tealeveleket.

– Használni még sosem láttam,pedig hosszú évek óta figyelem. Kényelmetlen, macerás, eltömődik, állandóan tisztogatni kell. Egy elegáns felhasználási mód még elegánsabb kelléke – magyarázza a gyűjtő.

A klasszikus vendéglátásban minden egyes pohár mellé járt egy teaszűrő, rettentő bonyolult volt az egész szertartás. A húszas, harmincas években aztán a Zsolnaymanufaktúra is készített olyan teáskannákat, amelyek tetejéhez felső forrázót illesztettek, így a sűrű, lukacsos szűrőn folyt át a forrázat. Ez tökéletes teát adott, a másik szűrőre már nem volt szükség.

– Amikor elkezdtem gyűjteni ateaszűrőket, nagyon szép példányokat lőttem, ezért gondoltam, hogy érdemes vele foglalkozni. Utána jöttek azok a darabok, amelyek nem szépek, nem jók, nem is használhatók, csak érdekesek, de ez már a függőséggel jár – avat be a gyűjtés pszichológiájába Hatvani Zsolt. – A gyűjtemény jelentős része a pécsi vásárból származik. Amivel az a baj, hogy fölismernek a „lomisok”, és akkor az a teaszűrő árára is hatással van. Az alkudozás tízszeres árról kezdődik, mert tudják, ha az ember addikt, úgyis megveszi.

De vannak taktikai fogások is: – Szoktam vezércselhez folyamodni, például mással vetetem meg. Kinézem, de otthagyom. Akkor már könnyebb az emberemnek, mert az árus látta, a gyűjtőnek nem kellett, vagyis annyira értékes sem lehet.

A teaszűrő-kultúra elterjesztésében úttörők voltak a zsidók Magyarországon, nagyon gyakori a Dávid-csillagos motívum, felismerhető, hogy azt a darabot zsidó teázóban vagy kóser étteremben használhatták. – A hatágú csillagosra válaszul van ötágú, vörös csillagos orosz teaszűrőm is Kárpátaljáról szocialista ezüstből, vagy is alumíniumból. Csapnivaló minőségű és ret tentően ronda, de különleges – mutatja a szovjet remeket.

A gyűjtemény felét jelenleg kölcsönadta egy pápai kiállításra, 250 darab lehet összesen. A teaszűrőkhöz pedig teaszertartások kapcsolódnak. – Ahogy járom a világot a munkám során, igyekszem utánanézni, hol hogyan teáznak. Nagyon féltem a fertőzésektől Indiában,

ezért vittem saját poharat, hogy abba szeretném a teát. Persze ők kimosták a kezükkel, így ugyanolyan piszkos lett, mint az összes többi. De az a szívélyesség a megkapó, ahogyan adják. Radzsasztánban megyünk a sivatagban 100-150 kilométert, mikor egy teljesen képtelen helyen, a semmi közepén, egy fa alatt ott ül a teás ember, a chai wallah. Egy fajta ételt, teát és kávét készít, ez a teljes készlete. De ha odamegyünk hozzá, eszébe sem jutna négy adag vizet és teafüvet egybe önteni, ő négyszer egymás után elkészíti a teát a hagyományos módon. Nem tudom, mitől annyira pompás negyven fokban meginni egy forró, tejet és borzasztóan sok fűszert tartalmazó teát, de működik. Kiver tőle a víz, aztán energiát ad, felfrissít, hatása elképesztő.

Széles körben elterjedt a teázás egész Közép-Ázsiában, de nagyon is eltérő teázási szokásaik vannak az örményeknek, kazahoknak, tádzsikoknak.

Az arab országokban teljesen normális, hogy ha bármit szeretnél vásárolni, friss mentalevéllel és rengeteg cukorral készült, ragacsos teát kapsz mellé csepp alakú pohárban. A Földközi-tenger déli részén a teázás élettevékenység. Reggel már kint ülnek a férfiak és teáznak, délben odaköszönnek, hiszen már találkoztunk, este elbúcsúznak, te egész nap a környéket jártad, elfoglaltad magad, a „versenyző” pedig ott ült a teázóban.

– Az élet lecsöpögését sztoikusan figyelő szemléletéhez az arab kultúra nagy segítséget kapott a teázástól – mondja. – Nem arról van szó, hogy nem csinálnak semmit, ők teáznak. A turista persze tízszeresét fizeti a teának. A világ bármely részén jártam, igyekeztem jó teázókat keresni. Olyan helyeken is érdemes teázni, ahol a feliratukat nem érted. Ott kiválasztok egy árban a felső kategóriához tartozó teát. Ilyenkor az eladó megdicsér, hogy nagyon jól választottál, hiszen drága volt, és általában jót is hoznak. Így volt ez Koreában, ahol senki sem beszélt angolul vagy egy grúz teázóban, ahol gyönyörű grúz betűkkel volt felírva minden.

Amerikában teázott japánnál, kínainál és indiainál is, de szerinte mindegyik messze volt az eredetitől. A kevés kalóriás tea örvend nagy kultusznak. – Az indiai teázóban kérdezték, hány cukorral kérem – dicsekszik. – Mondtam, hogy hattal, mire a pincér földig hajolt, és kijelentette: ön már járt Indiában.

A japánok a zöld teában verhetetlenek, de abból a rengetegből neki egyik sem ízlik. Dél-Afrikában nagy rooiboskultúra van, egy tökszerű, kivájt edényből isszák a teát. Itthon azóta is keresi azokat a teákat, de a magyar piac nagy része nem angoloktól veszi, hanem a németektől, ezért olyan túlízesítettek a teák.

Gyógy- és fűszertea-kultúra is van Indiában. Sáfrányt például csak hideg teába használnak, két bibét. De ezek már veszélyes dolgok, a hideg teát az európaiak nem is merik nagyon inni, bármilyen baktérium lehet benne. A kínaiaknál a nagyüzemi teázókban madzaggal föl van kötve a teáskanna teteje, hogy el ne törjön. Lehet ezen nevetni, de tény, hogy a vásárban nálunk alig lehet találni olyan kancsót, amelynek megvolna a fedele is.

Vannak koreai szűrői is, ott a szúnyoghálótól kezdve a lószőrön át mindenből készítenek szűrőt. A szára bambusznád, egyetlenegy vágással, nem tudni hogyan csinálják, de ezek a szűrők akkor is elegyensúlyoznak a pohár szélén, ha két milliméteres és akkor is, ha két centi vastag. Pár száz év mérnöki tapasztalata kellett hozzá.

– Amit a japánok művelnek ateá val, példaértékű – magyarázza.

– Tömör, öntött vasból vannak a japán teafőzők, és elbűvölő művészet kapcsolódik hozzá. A virágzó cseresznyefa és a teázó ember egyszerre szimbólumai az országnak.

Húsz-huszonöt éves távlatban elvesznek a miértek, csak a gyűjtőszenvedély marad. – Szerintem a teaszűrő egy tévedés, zsákutca volt ez a megoldás – állapítja meg.

– De milyen szép zsákutca!