A születési ráta gyorsabban csökken a negyven éve elképzeltnél. Indonéz munkások egy jakartai elővárosi vonaton

Reuters/BEA/CC

A fiatal kutatók számítógépes modellezéssel akarták megjósolni, mit hozhat a jövő. Az, hogy az örökké tartó növekedés, sőt az egyensúlyi állapot elérése helyett a virágzást összeomlás követi mind az ipari és az élelmiszer-ipari termelésben, mind a népességben, egy egész generációt sokkolt, az 1972-ben megjelent és bestsellerré vált A növekedés határai című könyvüknek köszönhetően, melyben eredményeiket közölték. Vajon most, negyven évvel később megállapításaik mennyire helytállóak?

Vajon ma jobb modellekkel rendelkezünk, mint a 70-es években használt World3? Sok fejlesztés nem történt e téren – állítja a témát körüljáró New Scientist hasábjain Yaneer Bar-Yam, a New England Complex Systems Institute vezetője – mert a könyv keltette vihar elvette a kutatók kedvét a globális modellezéstől. Ma azonban, az olajcsúcs, a klímaváltozás és a hagyományos közgazdaság csődjét látva az érdeklődés mégis újra a jövőmodellezés felé fordult.

Bár Thomas Homer-Dixon kanadai kutató szerint a World3 lehetett a legjobb kompromisszum a túlzott egyszerűsítés és a már kezelhetetlen komplexitás áthidalása között, honfitársa, Robert Hoffman és Bar-Yam csoportja valami újra készül. A World3-at a Massachusetts Institute of Technologyn továbbfejlesztették. Az 1900–1972 közötti globális népességi, ipari és nyersanyagforrásokra vonatkozó adatokat felhasználva új egyenleteket dolgoztak ki, melyek leírták, miként hatnak az említett paraméterek egymásra.

Szokásos gazdasági folyamatokat feltételezve a World3 azt jelzi, hogy a népesség és az ipari termelés először exponenciálisan nő, majd e növekedés a források elapadásának, a szennyezés növekedésének és a kialakuló élelmiszerhiánynak a hatására lelassul, végül megáll.

A növekedés határai első kiadásának borítója
A negyven évvel ezelőtti könyv egyik szerzője, a norvég Jörgen Randers szerint ez nem meglepő, hiszen az ember ökológiai lábnyoma nem nőhet folyamatosan a behatárolt méretű Földön. Érdekes, hogy a maximális szint elérésén való stabilizálódás vagy az e szint körüli ingadozás helyett a csúcs elérése után szinte az összes modellben éles csökkenés mutatkozik a népesség számában és az ipari termelésben.

Ha a világ lakosainak száma, az iparosodás, a szennyezés, az élelmiszer-termelés növekedésének és a nyersanyagok kimerülésének üteme változatlanul folytatódik, a következő száz éven belül elérjük a felső határt. A legvalószínűbb eredmény egy hirtelen és leginkább kontrollálhatatlan hanyatlás mind az emberiség létszámában, mind az ipari kapacitásban – figyelmeztet a könyv.

Miért omlik össze a világgazdaság a stabilizálódás helyett? A World3-ban a különböző globális alrendszerek (pl. ipar, egészség, mezőgazdaság) közötti komplex visszacsatolások következtében. Randers szerint az a legfontosabb, hogy a való életben a korlátokat későn értjük meg, az intézetek késve reagálnak. Ezt a késleltetett reakciót a World3-ban be is programozták. A modellvilág pedig azért omlik össze, mert szereplői nem reagálnak a sokasodó problémákra még az alapul szolgáló alrendszerek károsodása előtt. Ennek a késlekedésnek a hatása a modellezés igazi tudományos üzenete – állítja Randers –, amit szerinte sem annak kritikusai, sem hívei nem értettek meg.

A másik meg nem értett üzenet az, hogy nem az emberiség van halálra ítélve, hanem az, hogy a katasztrófa megelőzhető. Az olyan modellekben, ahol a népesség és az ipar növekedését korlátozták, a növekedés egyensúlyi állapotba került, és nem omlott össze.

E félreértések miatt a könyvet minden oldalról támadás érte: tudósoktól, politikusoktól és a katolikus egyháztól. Pedig a kutatók sokféle modellt lefuttattak. Például korlátlan, nem szennyező nukleáris energiával és a nem megújuló energiaforrások kétszeresével is futtatták a World3-at. A népesség összeomlott, amikor az ipari szennyezés megnőtt. Ha negyedére csökkentették az ipari szennyezést, a termőföld hiánya lett az összeomlás oka. Ha nagyobb terméshozamokkal és jobb születésszabályozással számoltak, akkor a talajerózió és a tovább növekedő ipari termelésből adódó szennyezés lett az összeomlás oka. Akárhogy is variálták a bevitt adatokat, csak a népesség és az ipari termelés növekedésének a korlátozásával tudtak stabil állapotot elérni.

– A könyv kritikáit azonban oly sokszor elismételték, hogy ma is szilárd tényként fogadják el még tudományos berkekben is – állítja Ugo Bardi, az eredeti műről szóló nemrégiben megjelent könyv szerzője.

2008-ban Graham Turner ausztrál kutató részletes statisztikai elemzést végzett arról, hogyan viszonyul a valós növekedés a könyvben vázolt forgatókönyvekhez. Azt találta, hogy a valóság meglehetősen közel áll a World3 standard számításaihoz. Akkor mégis globális összeomlással kell szembesülnünk? Nem feltétlenül. Turner görbéi (pontozott vonal) ugyanis azt mutatják, hogy még nem értük el a standard számítások szerint a század második felére jósolt állapotot.

– A modellben az összeomlást exponenciális növekedés előzi meg. Az exponenciális növekedést pedig kezdetben nehéz elkülöníteni a lineáristól, állítja Bar-Yam. Csak később derül ki, hogy a görbe az egekbe szökik. Negyven év elteltével még nem tudjuk megmondani, hogy hol tartunk.

Azt viszont már tudjuk, hogy bizonyos szempontból a jövő másként alakul, mint ahogy a standard számítások jelzik. Bár a World3-ban úgy számoltak, hogy a születési ráta a jólét növekedésével csökken, kiderült, hogy a népszaporulat gyorsabb ütemben csökken, mint azt a szerzők 1970-ben feltételezték.

A World3 azonban továbbra is összeomlást ígér. Legalábbis az eredeti szerzők 2005-ben felfrissített modellezése szerint, pedig ebben gyorsabb születésszámeséssel számoltak.

Negyven évvel a megjelenése után továbbra sem lehet tudni, hogy a könyvben leírtak igazak-e, de az sem igazolódott be, hogy tévesek lennének. Egyetlen reményünk, hogy rájövünk, hogyan kerülhetünk ki a bajból. Bár Homer-Dixon szerint leleményességünk már sok akadályon átsegített, és megjósolni sem lehet, milyen megoldásokat hozhatnak a forradalmi technológiai innovációk, mégis pesszimista. Bar-Yam pedig úgy véli, precízen neki kell állni a jövő feltérképezésének, jobb modellekre van szükségünk, és jobban meg kell értenünk a folyamatok globális dinamikáját.

A negyvenéves könyv legfontosabb üzenete talán mégis az, hogy minél később veszünk tudomást a növekedésből adódó problémákról, annál nehezebb lesz azok leküzdése. Miután pl. továbbra is növekvő mértékben juttatunk szén-dioxidot a levegőbe, ezt a leckét, úgy tűnik, még mindig nem tanultuk meg.