Simon Ammann svájci síugró versenyző

Reuters - Kai Pfaffenbach

Nemzetvédelmi okokkal aligha indokolható bizonyos Olaf Rye főhadnagy kísérlete, amelynek keretében a tiszt légi útra indult két síléccel a lábán, így amellett kell érvelnünk, hogy a síugrás katonai eredete pusztán a véletlen műve. Ebben a sportágban ugyanis nem leljük a hadi gyökerekre utaló nyomokat, mint az öttusa vagy a biatlon esetében. Ugyanakkor tény: a norvég hadsereg elöljárója kilenc és fél méterre repült a szakági ősbemutatón a nem túl népes katonaközönség előtt.

Mindenesetre a „sírepülés” ötlete életképesnek bizonyult, amennyiben az első, széles körben ismert szakági versenyt már 1879-ben megrendezték Oslóban, s a győztes húszméteres teljesítménnyel kaparintotta meg az első helyet. Amikor a téli olimpiák története 1924-ben Chamonix-ban útjára indult, mintegy evidenciaként fogadta mindenki, hogy a síugrás a program része. Persze akkor Rye főhadnagy már csak az „ugrottak még” kategóriába nyerhetett volna besorolást a sportág születésekor előadott mutatványával, minthogy a franciaországi megméretésen a norvég Jacob Tullin-Thams 49 méteres ugrással kápráztatta el a nézőket. Ugyanakkor a sportág fejlődését jelzi, hogy az 1948-as olimpián a svájci Fritz Tschannen 122 méteres világrekorddal nyerte a viadalt. A sportoló bizonyára zenés esten ünnepelte teljesítményét, minthogy foglalkozása szerint muzsikus; a harmonikázás mellett csak amolyan hobbiként gyakorolta a síugrást.

Néhány csendes évtized után azonban technikai forradalom következett, amennyiben a svéd Jan Böklov a nyolcvanas évek vége felé az addig megszokott párhuzamos tartás helyett egyszer csak V formát alakított léceivel. A sportág nagy öregjei eleinte jót derültek a skandináv sportoló próbálkozásain, mígnem 1992-ben, Albertville-ben már csak az új technikával ugró versenyzők értek oda a mezőny élére. Két aranyéremmel térhetett haza a játékokról a mindössze tizenhét esztendősToni Nie minen. A finn siheder már az új módszerrel kezdte el a sportág elsajátítását, azaz sohasem ugrott a tradicionális léctartással. Életkorát tekintve akár még ma is versenybe szállhatna az érmekért, de már fél évtizede a végleges visszavonulás mellett döntött. Nem úgy honfitársa, a zseniális Janne Ahonen, akit alkalmanként csak a síugrás Michael Schumacherének neveznek.

A versenyző egyszer már bejelentette ugyan karrierje lezárását, de az ötkarikás aranyérem megszerzésének remé nyében visszatért a sáncokra. Túlságosan sokan vannak azonban, akik megakadályozhatják terve megvalósítását mind a normál, mind a nagysáncon. Elég csak a bombaerős osztrák kvartettre (Loitzl, Kofler, Morgenstern, Schlierenzauer), valamint a kétszeres olimpiai bajnok svájci Simon Ammannra gondolni... A csapatversenyben – a szakértők szerint – Ausztria a legfőbb esélyes, bár ha az egyéni versenyben botlanak az alpesi nagymenők, akkor kérdéses, hogy elbírják-e a rájuk nehezedő nyomást, ugyanis az osztrák közvélemény „söprést”, azaz három aranyérmet vár a válogatottól. Magyar versenyző nem kvalifikálta magát a játékokra, pedig korábban akadt példa a bravúrra nem is egyszer: Gellér László például két olimpián is képviselte a magyar színeket. A sportág hazai történetének legnagyobb sikere azonban mégsem az ő nevéhez fűződik, hanem Sudár Tamáséhoz. A versenyző ugyanis nemcsak kijutott az 1960-as olimpiára, hanem felkerült a Life magazin címlapjára is...

Az ugyanakkor ma már elképzelhetetlen, hogy a síugrásban esetleg csalódást keltően szereplő versenyző fogja magát, s elindul szerencsét próbálni az északi összetett viadalon. A hőskorban még akadt példa ilyesmire: a norvég Thorleif Haug az első téli olimpián előbb megnyerte az 1000 méteres szintkülönbséggel súlyosbított 50 kilométeres sífutást, majd a 18 kilométeres viadalt, azután az északi összetett versenyt, míg a síugrásban a negyedik helyen végzett.

A vancouveri ötkarikás eseményen az északi összetettben a versenyzők előbb egy sorozatot ugranak, majd 10 kilométert futnak szabad stílusban. Aligha meglepő, hogy a szakágat Norvégiában kísérletezték ki, ahol rendkívül népszerűek voltak a különféle sífesztiválok, s a skandináv műkedvelők a XIX. század végére már ebben a két szakágban versenyeztek. A „téli duatlon” ötkarikás története egyidős a téli olimpiák históriájával, ám ebben a hosszú periódusban sem fordult elő olyasmi, amire Vancouverben jó esély kínálkozik. Ugyanis a csapatversenyben esélyesként indul az Egyesült Államok válogatottja... Persze az amerikai kvartettnek bőven akad riválisa, hiszen a német, a norvég, a finn, az osztrák és a japán válogatott is az aranyért húz lécet. Egyéniben még bővebb a lista, ugyanis a citált nemzetek legjobbjai mellett a remek formát mutató francia Jason Lamy Chappuis is az aranyra hajt.

Akárki győz is, a Life magazin címlapja semmiképpen sem garantált a számára...

Kapcsolódó cikkek: Kártérítést kap az elhunyt grúz szánkós családja | A magyar olimpiai mérleg: Utaztak még... | Zöld-fehér játékok | Huszár Erika pontszerző 1500 méteren | Árokba zuhant, bronzérmes lett, helikopterrel kórházba ment