Az új buszjáratok sokkal kényelmesebb utazást kínálnak a munkába igyekvő embereknek

THE NEW YORK TIMES - Joao Silva

Ám nemrég egy hajnalon, miután csattogó szandáljában a kakasok kukorékolásától kísérve végigment Sowetón, az asszonyt magával ragadta a városiasság élménye: az új, elegáns, high-tech buszállomás. Amint a vidámra színezett busz ajtajai csendes szuszszanással becsukódtak mögötte, leült az egyik, az időseknek fenntartott ülésre és átadta magát a sima, nyugodt utazásnak, amely annyira különbözött a cikázó, túlzsúfolt minibusztaxikban megszokottól. (...)

Dél-Afrika eltüntette jogrendjéből a faji megkülönböztetést, de a fehér kisebbség uralmának rasszista gyakorlata a települési szegregáció szélsőséges formájában továbbél. Feketék milliói változatlanul olyan településeken élnek, amelyek távol fekszenek a kereskedelem, a foglalkoztatás központjaitól. Azoknak, akiknek van munkájuk, mint Susan Hanongnak, el kell tűrniük az idejüket és sovány keresetüket felemésztő hosszú utakat, míg a munkanélküliek légiói elszigeteltek a munkalehetőségektől.

Az elmúlt években a Dél-Afrika nagyvárosai számára tervezett új buszhálózatok (Bus Rapid Transit) azzal kecsegtettek, hogy mérséklik e nehézségeket, gyors, megfizethető, tisztes utazást biztosítanak, külön buszsávokon.

Johannesburg, amelyet sarkall elkötelezettsége, hogy a 2010-es labdarúgó vb-re javítsa a tömegközlekedést, az ország legambiciózusabb programjának megvalósításán dolgozik. A város magabiztosan ígérte, hogy az idén júniusig beindulnak a buszjáratai Sowetótól, ahol a város négymillió lakosának negyede lakik, Sandtonig, a régió kereskedelmi és pénzügyi központjáig.

Ám a buszprojekt egyelőre nem tudja teljesíteni a kitűzött célt, s egyúttal emlékeztet arra is, milyen nagy kihívás Dél-Afrika számára, hogy begyógyítsa történelmének sebeit. A szokásos logisztikai késések és a finanszírozásnak a gazdasági recesszió okozta lelassulása mellett a projektnek ellenállással kell szembenéznie mind a korábban kizárólag fehérek lakta alvóvárosok lakóinak, mind az apartheid idején kifejlődött, a feketék tulajdonában lévő minibusztaxi-iparág egyes képviselőinek részéről.

Hanong asszony úton Sowetóból Sandtonba
The New York Times - Joao Silva Rehana Moosajee , a városi tanács tagja, aki Johannesburg közlekedésirányítási hatóságának vezetője, szomorúan elismeri, hogy a buszjáratok nem fogják elérni Sandtont, mielőtt a városi kormányzat mandátuma jövőre lejár, s a tisztviselőnő nem is tudott bizonyosat mondani arról, mikor épül ki a végig a vonal.

„A közlekedési rendszer sokat elmond a nemzet lelki világáról”, mondja, azt magyarázva, hogy az országnak még hosszú utat kell megtennie a faji és osztálykülönbségek áthidalásához.

A város számára az első kihívást az jelentette, hogy megnyerjék az ügynek az óriási minibusztaxi szektort, amely a 49 millió lakosú országban naponta 14 millió embert szállít, sokkal többet, mint a buszok és vasutak együttvéve. Ez talán a feketék vállalkozásainak legnagyobb sikertörténete, bár könyörtelen erőszakkal fonódik össze. Szakemberek becslése szerint emberek százai, ha nem ezrei vesztették életüket a jövedelmező útvonalak birtoklásáért folytatott „taxiháborúkban”.

A város megkísérelte, hogy együttműködjön velük, részt kínált a taxivállalatok tulajdonosainak a busztársaságban, de a tárgyalások elhúzódtak, és egyes taxisok ellenzik a tervet.

Azóta, hogy öt hónapja üzembe helyezték a buszokat egy 16 mérföldes, Sowetótól a központi üzleti negyedbe vezető útvonalon, az egyik buszra rálőttek, megsebesítve egy utast és egy a járművön utazó rendőrnőt. Rálőttek Rehana Moosajee házára is és nyakon találták az asszony biztonsági őrét, megölték Vananda Khumalót , a taxisipar egyik tisztségviselőjét, mert támogatta a várossal tervezett megállapodást.

A városvezetés kemény ellenállásba ütközik az alvóvárosok fehér lakosainak körében is, amelyet tisztségviselők a „nálunk aztán ne…” ellenállás klasszikus példájának neveznek. Egy 2008. novemberi gyűlésen a zsúfolt teremben a nagy forgalmú Oxford Road menti, máig javarészt fehérek lakta, jómódú települések polgárai lehurrogták a város tisztségviselőit, akik megpróbálták ismertetni a tervezett buszvonalakat, beleértve azt is, amelyik az Oxford Road négy buszsávjából kettőt használna.

„Egyszerűen felálltak és kiabáltak, hogy nem, nem, nem, nem!”, emlékszik visszaTessa Turvey helyi lakos, egy bányavállalkozó felesége. Turvey azóta éles hangú üzenetet fogalmazott meg lakóhelye, Saxonwold védelmében. A településen jacarandafák árnyékolják a csendes utcákat, rózsakertek, úszómedencék, buja növényzet díszítik a nagy családi házakat.

A település lakóinak szövetsége a városvezetéshez intézett levelében üdvözölte a tömegközlekedési rendszert. Ugyanakkor elutasították a véleményük szerint elkapkodva, átgondolatlanul tervezett útvonalakat, amelyek szerintük szennyeznék a levegőt, a forgalmat a mellékutcákba terelnék, veszélyeztetnék a gyalogosokat, növelnék a bűnözést és az ingatlanok értékcsökkenéséhez vezetnének.

A helyi lakosok már gyűjtik a pénzt a jogi csatákra. (...)

Turvey asszony, aki fehér, rálegyint azokra, akik szerint az alvóvárosok lakói a fehérek előjogait védenék, mondván, a fekete politikai elit nagy része ma már ugyanezeken a településeken lakik, beleértve Nelson Mandelát . „Ez nem faji kérdés”, közli ingerülten.

Ám Shireen Ally , a Witwaterstrand Egyetem szociológusa, az egyik érintett alvóváros, Killarney lakója szerint a faji kérdés fontos szerepet játszik az alvóvárosok reakciójában. Feldühödött az említett, 2008-as gyűlésen, amikor a túlnyomórészt fehér közönségből sorra álltak fel az emberek azzal, hogy a buszprojekt csökkentené ingatlanjaik értékét. Ally, aki Lenasiában, egy Sowetótól délre, az indiaiaknak fenntartott településen nőtt fel, elítéli azokat az autóval rendelkező lakosokat, akik nem akarják figyelembe venni a tömegközlekedésre szorulók igényeit.

Dél-Afrikában minden hatodik dolgozó nő háztartási alkalmazott vagy dada. Az északi alvóvárosokban élő családok hagyatkoznak ezekre a túlnyomórészt fekete asszonyokra, hogy felmossák nekik a padlót, kivasalják a ruháikat és kitisztítsák a vécéiket. Ally, aki a házi alkalmazottakról írta a disszertációját, elmondja, mennyire zavarja, hogy „ az alvóvárosok lakói képtelenek azoknak a nőknek a szemszögéből végiggondolni az ügyet, akikre rábízzák a gyerekeiket, az otthonukat, akiket családtagjuknak neveznek.” (...)

A cikk 2010. február 22-én jelent meg a The New York Times hasábjain.

Kapcsolódó cikkek: Ki visel szent háborút Pakisztán ellen? | Kicsoda Ön, kedves dr. Schiffer András? UPDATE | Mit tehet a világ az apartheid és az etnocsisztka ellen? | Megütheti bokáját az idegengyűlölő, idegen kocsmáros | A bőr színe