Vicces volt, de sohasem viccelt

NÉPSZABADSÁG-ARCHÍV - Mikó László

Hogy nemcsak röhögök rajta, hanem el is gondolkodtat. Hogy most értek meg poénokat. Hogy a helyzetek ma is ugyanolyanok. Hogy nem kell semmit sem tudni a konkrét esetről, amiről beszél, a hibás gondolatmenetet az ostobák most is ugyanúgy viszik végig.

Ma standupozásnak nevezzük ezt a műfajt. Nem ismertük Woody Allen filmjeinek bemutatásáig. De Hofi nem volt teljesen egyedül. Vegyük például Alfonzót, akinek magnószalagtekercseken terjedt híres műsora, amellyel a Fészek Klubban szórakoztatta a színészközönséget. Hofi is debreceni színésztársainak adta elő először paródiáit (legjobb közönsége a kolléga, Latinovits Zoltán volt).

Parodizáló képességének nagy szerepe volt a műsorában, híressé vált, ahogy Kádár Jánost utánozta. De a lényeg az volt, hogy nagyjából háromnegyed órára kiemelte nézőit és hallgatóit a hétköznapokból, miközben éppen hétköznapjaikkal és hétköznapiságukkal szembesítette őket. S egyáltalán nem volt kíméletes velük. Bizonyította például, hogy még Petőfiről sem tudnak semmit. Emlékezetes jelenetében keressük a 150 éves Petőfit, de sehol sem találjuk (és hol volt még akkor a bornírt barguzini sírfeltárás!).

Mindamellett a közönség érezte, hogy elnéző vele.

A nagy pofont a „fentieknek” szánja. A poén a harmadik-negyedik csavar után az ő kárukra születik meg. A hamis logika mögül felsejlett valami „proli igazság”, nyilvánvalóvá vált a mellébeszélés, lelepleződött, értelmetlenné vált a hazugság. A hatalom hazudozása.

Hofi bátor volt, szókimondó. S mindig visszatért a témára, hogy be fogják tiltani. A műsorát túl erősnek tartók nevetségessé tételével tágította a saját lehetőségeit. Elmondta például, mit válaszolt neki a színház igazgatója, amikor megkérdezte tőle, lemehet-e a műsora: „Le. Egyszer!”

Komolyan vette a dolgát, azt is, hogy színházi feladata van: a társadalmi állapotokról tudósítani. Mindig vicces volt, de sohasem viccelt.

S akkor arról, ami meglepett. Az az 1977 szilveszterén megjelent interjú, amelyhez képünk készült, hótt unalmas. Csupa közhelyes magyarázkodás. A leg érdekesebb talán, amikor azt mondja: „Azt hiszem, arról van szó, hogy az erőssel lehet viccelni. Elbírja. A kicsi, a gyenge viszont azonnal megsértődik.”

A végén kérdés helyett megjegyzi a riporter: „...a politikai kabaré a demokratikus fejlődés egyik ismérve is”. Mire Hofi: „Emlékszem még azokra az időkre, amikor úgy jöttek az emberek nézni a műsoromat: »Gyertek el, figyeljétek meg, a műsor kezdődik fél kilenckor, s legkésőbb tízre megdöntik a rendszert...«. Ma pedig hányszor látom, hogy büszkélkednek azzal az emberek: nálunk van ilyen.”

Jól látom, hogy itt az volt a cél, hogy az olvasó elfogadja:

Hofi bármit mondhat a színpadon, és ez azt bizonyítja, hogy a szocialista Magyarországon szólásszabadság van?

Mondtam én, hogy a hatalom gondolatmenete semmit sem változik.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.