Hangok. 2009

Aztán elég volt belépni az első terembe, hogy minden aggály gyönyörűséggé váljon. A meghívóban magát festésznek tituláló Keserü elevenebb, elementárisabb és színesebb, mint bármikor. Igaz, hogy a főfalon uralkodó négy vászonnak Színváltó elemzés a címe, azaz utalás a hivatkozott cangiante fogalmára (magyar megfelelője nincsen), de a képek ragyogó, lüktető képek. Narancsvörös mag izzik a 6-os számot kapott darab közepén, s hogy még izzóbb legyen, vörös gyűrű szorítja-hevíti, ez utóbbit viszont lila foglalat tartja, hogy egyre hűlő kék majd zöldek adjanak karaktert a csaknem koncentrikus, horpadt kör kompozíciónak.

Keserünél a hideg színek is valahogy izzanak. A numero 4-en egy égszínkék korong kap smaragdos, klorofileleven burkolatot, és semmi kedvük hűs nyugalmat tanúsítani, a 9-es zöld és zöldessárga középpontja állja az intenzitásversenyt a külső, holott püspöklila rétegekkel. Az ecsetkezelés esetleges és pontos. A nyomott almaforma zöld, külső sávjai bele-belefutnak a szomszédos sárgába, egyszersmind igen határozott mégis ez a horpadt kör, miként a szív alakú, 3-mal jelzett képen bizonytalanul ismétlődő körvonalak hitelesítik a nagyon is egyértelmű sírkőalakzatot.

A mai-tegnapi képek korábbi Keserü-művekre emlékeznek. Mert ha egyáltalán nincs okunk kétségbe vonni, hogy a cangiante öröksége, hangok és színek viszonylatrendszere inspirálta a festőt alkotásuk közben, legalább ennyire bizonyosak lehetünk egy önismétlés nélküli folyamatosságban. A négyes darabjai világosan utalnak annak a hajdani sírkősorozatnak a gondolatiságára, amely Balatonudvari sajátos szívsztéléinek az újraköltésével erotika, líra, gyász és megnyugvás különös bonyolultságát állították elő az életműben. A tányér formájú Rügy szivárványíveibe betüremkedő nyersvászon sem az egyetlen Veszprémben, amely korábbi vászondomborítások goromba melegségét, érzéki anyagszerűségét idézi.

Az 1968-as Tányérosnak – ez a képlemezre ragasztott tálformákon hordta a motívumokat – több folytatása látható most. Nemcsak annyiban, hogy a Szent György-hegy 4. kerekre esztergált, falra akasztott fatálon sűríti zöld talán-vegetációnak és grafitszín talán-viharoknak, meg éggyanús kékeknek a dinamikáját, s hogy a Szent György-hegy 3. rózsásabb és gömbölydedebb, azaz oldottabb foltrendszere ugyancsak a faeszterga koncentrikus nyomait fedi be. A Szállnak 2. is tondó, mélyülő belsején zuhanórepülnek, ívelnek fölfelé és lefelé a lila és kék formák.

Keserüről tudjuk, hogy alighanem ő volt az első magyar posztmodern. A hatvanas években, amikor a többszörösen retardált, elszorított hazai képzőművészet túlnyomó többségében még hányódott a lassan lazuló világban, téblábolva a pótolandó klasszikus avantgárd és az új, aktuális vívmányok között, a festő a dilemmát elementáris tehetséggel magának megoldotta. S ha akkor, ötven-negyvenöt évvel ezelőtt úgy tudott újszerű, hiteles és egyéni lenni, hogy egyszerre volt modernista és aktuális, ez a képessége máig megmaradt. A ma ezt a nevet használó Ilona Keserü Ilona parafrazeálja, értelmezi és becsüli az egykori Keserü Ilona idestova fél évszázados műveit. Értelmezi és újraalkotja. A Tányéros korszakát a fentieken túl úgy, hogy a Homorú című vásznon (?) csepp alakú, természetesen plasztikusan kidomborodó pikszisekbe rejti lírai absztrakcióját, a nyersvászondarabokét úgy, hogy az Alkonyra keményített-színezett domborzati torlódásokat ragaszt.

A tavalyelőtti Tekeredő csiga végtelen indulati sodrásnak és hatalmas fegyelemnek, centripetális formakényszernek és színeket szanaszét szóró centrifugális vadságnak a képe egyszerre. Egymagában is elegendő bizonyíték volna arra, hogy a festésznek bizonyára fontos volt, de bizonyosan le is győzte az elméletet.