A szívem fáj, de az agyam még jobban, annyira rossz a Hódkóros. Pedig drukkoltam szívvel és lélekkel, még aggyal is, mert nekem Mel Gibson mégis vagány ember, vagy legalább producernak vagány, aki össze mert veszni a nagy stúdiókkal, saját pénzből kiállított két szuperprodukciót, és bár kígyó, béka, szidalom áradt rá érte (érthető módon), meglepő intenzitású ellenpropagandával, A passió mégis elképesztő anyagi sikert hozott, az Apocalyptót pedig még mindig meg lehetett nézni. Attól még nem téved el az ember; nem képzelem, hogy Gibsonra komoly szerepeket lehet bízni, hiába próbálkozott vele Zeffirelli és Wim Wenders, nevetségességbe fulladtak a kísérletek. De a filmszínészet nem feltétlenül alakítási tehetség kérdése, Gibson arca férfiasan barázdált, szeme ragyogóan kék, haja túlnyomórészt már a lefolyóban – szenvedő férfiú.

Más nem is kell ehhez a szerephez, mint szenvedni, vásznon és zsöllyében egyaránt. Az amerikai családi élet, ha komolyan veszi magát, maga a felbomlás. A gyermekfilmeken kívül nem is tudok olyan családról, amelyben jól éreznék magukat a tagok, ha tízezer év múlva a filmekből akarják majd megállapítani, hogyan éltünk, nem lesz könnyű nekik: az egy fedél alatt élők szinte kivétel nélkül utálják egymást, mégis egy fedél alatt élnek.

Ismerős az alaphelyzet, az egész film alatt azt érzem, hogy az Amerikai szépséget szerették volna megismételni, hideg fejjel szembenézni, és aztán új örömökre és még jobb kiegyezésekre jutni az élettel, de elég lett volna, ha önmagukkal néznek szembe hideg fejjel. Jodie Foster ha rendez, akkor sajnos képtelen színészi magát irányítani, ezért mindig csak megsejteni lehet a kvalitásait, de mindene sok, összeszorított szájból, ingerültségből és jeges pillantásból is túladagolja a nézőt. Mel Gibson mellette csak egysíkú, búsan néz maga elé, majd búsan húzza karjára a hódbábut, hogy azon keresztül érintkezzen a világgal. Szeretnék velük szomorkodni, de végig azt érzem, minden megoldódna, ha nem ezen a filmen ülnék.

Az vesse rájuk az első hódot, aki ebből a nagyon bonyolult történetből, amelyhez lasszóval kell összefogdosni a konfliktusokat (nehogy már az legyen a tanulság, hogy prozac helyett guberálni kell), sokkal többet ki tud hozni. Hozzábiggyesztenek még két gyereket, hogy valami történjék, de ez édeskevés, legfeljebb az derül ki, hogy Amerikában a falfirkálást sokkal szigorúbban büntetik, mint nálunk.

Mielőtt végképp utolérne a Gibsont is kínzó depresszió, még az az utolsó gondolatom, hogy Magyarországon viszonylag normális, kis kaliberű, ép lelkű filmekkel is meg lehet bukni, percek alatt került süllyesztőbe például a Larry Crowne. Ennek ellenére vannak, akik biztosra mennek, és masszívan elrontott mozikkal keresik a feledés homályát.

Jodie Foster és Mel Gibson