Ez is egy pálya összegzése: hallja az ember, hogy feljajdulnak a közelében, amikor a színlapot látva a rendező nevéig jutnak. Jaj, ne, Marton László. Persze a legfurcsább az, hogy az előítélet a végén gyönyörűen beigazolódik: ritka nagy égés a MüPa Lohengrin-előadásának színpadi része. Következetesen az, már a színpadkép sem telitalálat. Folytatják a Trisztán megoldását, megtartják az eredeti épületelemeket, az erkély szemben lévő részét fekete molinóval takarják el. Két torony is épült, amelynek sok jelentősége nincsen. Az egyik toronyból még csak kikiáltanak, a másikat semmire sem használják, mintha nem egyeztetett volna a rendező és a díszlettervező, Horgas Péter. A színen a Benedek Mari által doni kozákoknak öltöztetett férfikar, legalább nem náci egyenruhában mondják meg a véleményüket a totalitárius rendszerekről. Az már kicsit furcsa, hogy a kozákokon csöndesen hullámzik a tó fénye, különösen úgy, hogy a hullámzás technikai okokból ugrik, de nem itt adtam fel a reményt.

Hanem azért elszállt, elég gyorsan, legkésőbb akkor, amikor közeledett a hattyúlovag, és bejött néhány színpadi szolga, súlyos erőfeszítésekkel megfordított néhány fekete díszletelemet, hogy azoknak a tükrös oldala nézzen a közönség felé, és a sok hűhónak az volt az egyetlen következménye, hogy az érkező Lohengrin önnön torz képmásai között, az elvarázsolt kastélyban érezhette magát. Aztán egymást követték a kínosnál kínosabb jelenetek, Lohengrin és Telramund lassított bajvívása, a „valami történjen már” alapon a színpadon áthajtott szereplők, a megismételt poénok a bombakereső kommandósokkal és kutyákkal. Ami a rendezés velejét illeti, Lohengrinnel a szabadság érkezik el Madarász Henrik puha diktatúrájába, egyenruhák helyett színes ingeket és nyakkendőket viselnek a kóristák, de nem tudnak élni vele, az esküvő után visszaöltöznek egyenruhába.

Nem világraszóló gondolat, de éppenséggel el lehet énekelni a darabot ezek között a keretek között. Még akkor is, ha Marton László az aprómunkát egyáltalán nem végezte el, megrökönyödve láttam, hogy Elsa és Ortrud kettősét hogyan álmodták színre: Elsa fehérben, Ortrud feketében, Elsa maga elé mered a semmibe, Ortrud meg némafilmes szemfestéssel csúnya arcokat vág, hiszen ő a gonosz ebben a történetben. De az operának jó esetben ennyi is elég lehet.

Hol van az a jó eset? Még ha nem is rossz, mert azért csak eljátsszák Lohengrint. Fischer Ádám húzós tempókat választ, és az Operazenekar is csak akkor kínos, amikor az elkerülhetetlen. Ha sok rézfúvós játszik, akkor valaki mindig hibázik, és a Grál-elbeszélés bevezetése a kínos és a szégyen között ingadozik, de aki mást várt, magára vessen. A férfikar időnként viszont kifejezetten élmény, egyesített erők, Rádiókórus, Honvéd Férfikar és Budapesti Stúdiókórus, amikor kieresztik, azt még a gyomrában is érezte az ember. A hangerő egyébként is meghatározó élmény, az első felvonás alatt úgy tűnt, ordítóversenyen vagyunk, AlfredMuff érceire Perencz Béla volt a visszhang, röpködtek a decibelek. Kovácsházi István címszereplőként úgy érkezett ide, hogy le kellett venni a kalapot a bátorsága előtt: befutott, megfordult, és fejhanggal kevert lágy nyöszörgéssel elbúcsúzott a hattyútól. Még nem lehetett tudni, hogy csak ennyi, és ez így megy majd végig, vagy azért mer ennyire lagymatag lenni, mert van miből visszavennie. Két perc múlva már egyértelmű volt. Kovácsházi bár csak helyettesként került a produkcióba, tökéletesen alkalmas a feladatra. Ez nyilván érvényes a rutinos Petra Langra és az Elsát játszó Camilla Nylundra is. Az utóbbi azonban egészen meglepően érdektelen pódiumszemélyiség, egyetlen másodpercre sem tudta fontossá tenni az általa játszott alakot, Petra Lang pedig annyira értelmetlenül túlkarikírozta és boszorkánykodta a szólamát, hogy megkönnyebbülés volt minden pódiumi távozása. Mire a hattyú kisfiúvá változik, már erősen az a benyomásom, hogy a Lohengrin hosszú, zajos, gyerekes darab. Ha az előadásnak más volt az üzenete, akkor sajnos nem talált célba.