Tasnádi István Fédra Fitnessét is bemutatta az ALKA.T és KoMa társulata
Népszabadság - Kurucz Árpád Negyvennel több külföldi színházvezető, fesztiválszervező jött el idén a Trafó és a Műhely Alapítvány dunaPart – a kortárs előadó-művészet platformja című eseményére, mint 2008-ban. A helyszín viszont kevesebb lett a könnyebb áttekinthetőség érdekében. További újdonság, hogy az előzetesen kiválogatott tizennyolc előadást nemcsak a szakemberek nézhették meg, hanem bárki, akit érdekelt.

A minőségi elvárás mellett fontos szelektáló elv volt, hogy melyik előadás vagy előadó lehet érdekes a külföldieknek – mondja a fő szervező, Talló Gergely, a Műhely Alapítvány vezetője. Olyan produkciókat kerestek, amelyeknek Budapestről kiszakítva, máshol a világban is érvényes mondanivalójuk van. Már a 2008-as (első) dunaPart-eredményesnek bizonyult: nemzetközi koprodukcióra kérték fel Mundruczó Kornélt, hívták Pintér Bélát, Bodó Viktort, Fehér Ferencet, Ladjánszki Mártát , de erre az évre összejön az együttműködés Hód Adriennenel is.

A mostani dunaPartra jelentkeztek színház- és fesztiváligazgatók, szervezők, együttműködésre vágyó művészek, ügynökök és menedzserek. Szabó György, a Trafó direktora meséli, akkora sikere volt az eseménynek, hogy úgy tűnik, a dunaPart színpadot kap a düsseldorfi Tanzmessén (táncfórumon). A franciák kisebb, az amerikaiak nagyobb turnét szerveznének valamely társulatnak, és a fellépők összesen körülbelül 30 meghívást kaptak.

A szervezők egyéb szakmai programokkal is teletűzdelték a platformot: a fesztiváljaikról, projektjeikről beszélhettek a hazaiak és a külföldiek. Bemutattak egy-egy olyan befogadó helyet is, amely nem volt hivatalos előadáshelyszín. Így a külföldiek láthatták, hogy a Trafón, a Merlinen, a MU Színházon, a Szkénén és az (új) Imprón túl a SIN-nel, a Bakelittal, a Flóriánnal vagy akár a Tűzraktérrel, valamint az ott dolgozó együttesekkel is kereshetik az együttműködést. A kávéházi beszélgetéseken pedig „face to face” találkozhattak a vendégekkel, beszélhettek magukról a kísérletező utakat kereső művészek.

Talló Gergely azt fájlalja, hogy a főprogramban nem szereplő társulatok nem igazán éltek a kapcsolatteremtés, a nemzetközi életbe való belépés lehetőségével. Nem ismerték fel, hogy ezért most milyen keveset kellett volna tenniük; hiszen házhoz jöttek a külföldi szakemberek.

A Trafóra hasonlító színházat vezet Prágában Ondrej Hrab. Az Archa igazgatója úgy érzi, most jött el a pillanat, amikor a kelet-közép-európai országok kooperálni fognak. A rendszerváltozás után ugyanis mindenki nyugat felé pislogott, ott kerestek partnereket. Pedig ezt rettentő nehéz összehozni. Az igazgató az amerikai színházrendező Anne Bogartot idézi: „a nemzetközi együttműködés lehetetlenség, ezért kell megpróbálnunk”.

Ondrej Hrab szerint nincs értelme csak azért összehozni egy koprodukciót, mert úgy könnyebb pénzhez jutni. Ez művészetellenes. Inkább az azonos problémák és témák formálhatnak együttműködést. Például a válság, nem feltétlenül gazdasági értelemben. A régióban hasonló múltbéli örökségeket cipelünk, nemcsak az egykori kommunizmust, hanem mondjuk az osztrák–magyar monarchia emlékét is.

A jelenlegi cseh szituációról azt meséli, igyekeznek a mélyen gyökeredző korrupció ellen harcolni, amely az elmúlt 5-10 évben a kultúrát is befonta. Őt – mint utóbb kiderült – például azért gyűlölik a városházán, mert nem kente meg a városházi politikusokat. Beszélt arról a botrányos döntésről is, amikor a városatyák bejelentették: nem tudják megítélni, mi a valódi művészet, ezért egyformán, kizárólag jegybevétel alapján támogatják a magánfenntartású, a musical és a művész színházakat. 35 ezer ember írta alá a tiltakozó petíciót, és tüntettek ellene minden létező városházi eseményen. A főpolgármester így kénytelen volt visszavonni ezt a rendeletet, és a régi rendszerhez tért vissza, amely nem a legjobb, de legalább jóval átláthatóbb.

Az Archának ez azért is fontos,mert soha nem a népszerűséget hajkurászta. Egyetlen szempontja van a vezetőségnek: új, inspiráló szellemiséget hozzon a színházba. Ilyennek tartja Ondrej Hrab például Bodó Viktor Szputnyik társulatát. A Kockavető című előadást egyenesen csúcsminőségűnek látta. Tavaly egyébként már meghívott Prágába egy Bodó-előadást, méghozzá a temérdek díjat besöprő Ledarálnakeltűntemet – a Katona József Színház Kamrájából. De ez a Kockavető még jobban tetszett neki.

Ondrej Hrab, akárcsak Portugáliában élő belga kollégája, Thomas Walgrave, nem vásárnak tartja a dunaPartot, hanem olyan bemutatóhelynek, ahol nem az eladás-vásárlás a cél, hanem a találkozás, az ismerkedés, a beszélgetés, és ahol új neveket fedezhetnek fel maguknak. Hrab egyébként a múlt héten, Amerikában egy valódi kulturális piacon volt, ahol egymás melletti standokon kínálták a portékájukat, azaz a tudásukat a művészek. Az egyik dobogón Mahlert zenélt egy vonós kvartett, mellette egy bűvész húzta ki a nyulat a cilinderből. Jobbjukon oklahomai gyerekek énekeltek, miközben a szomszédban tibeti táncosok szerepeltek. Nem az a hely, ahol alkalom lenne a csevejre, viszont gyors és pénztakarékos módszere annak, hogy az ember rövid időn belül rengeteg produkciót megnézzen.

A lisszaboni Alkantara vezetője, Thomas Walgrave már Halász Péter New York-i Love Theatre-jét is közelről ismerte, így állíthatja: egyáltalán nem most találkozott először magyar művésszel. Az is az igazsághoz tartozik, hogy több másik fesztivállal (meg a Trafóval) együtt az ő háromhetes eseménysorozata volt a koproducere az új Mundruczó Kornél-darabnak, a Nehéz istennek lenni címűnek. (Ez szerepelt most a dunaParton is.) Nemrég együtt dolgozott a magyar származású, Brüsszelben élő Káldor Edittel is, akit a kortárs előadó-művészet egyik legfontosabb alakjának tart.

A fesztiváligazgatót az általa látott táncelőadások nem annyira fogták meg, ellenben a Pintér Béla és Társulatát Európa egyik legjobb színházi csapatának tartja. Élvezte a dunaPartot, Salamon Eszter e heti előadására vissza is jön a Trafóba, és telepakolta a bőröndjét temérdek magyar produkció DVD-felvételével.

Az Alkantara egyébként egy biennále, a köztes években pedig intézményük egy művészeti labort tart fenn. Helyszínt biztosítanak az egyes projektekre létrehozott csapatoknak. Nincs bemutatókényszer, de néha-néha kinyitják az ajtót a közönség előtt, hadd lássák az emberek, mi készül a műhelyben. A fesztiválnak kevés az állami és a városi támogatása, a legtöbb pénzt a helyi kulturális partnerek adják össze: színházak, múzeumok, az opera és különböző európai alapítványok. És mivel a városban egész évben nagy szerepe van az előadó-művészetnek, a „nagy neveket” nem kell az Alkantarába meghívnia. Nagyobb rizikót vállalhat, hiszen a közönség az elmúlt években hozzászokott a „kiképzéshez”.