És azért nem, mert a kimutatásokból tudjuk, hogy az emberek túlnyomó többségének (úgy hetven százalékának) ma a tévénézés jelenti az úgynevezett kultúrafogyasztást, ebbéli tevékenységében pedig Barátok köztöt és harmadosztályú amerikai filmet (stb.) néz a legszívesebben. Hogy ez miért alakult így és jól van-e így, abba ne menjünk bele, annál kevésbé, mert a kereskedelmi televíziók csak azt teszik, amiért létrejöttek – a zsigeri emóciókra jobban ható műsorokat sugároznak nagy nézettség reményében –, míg a közszolgálati csatornák nem látják el azokat a funkciókat, amelyek boldogabb társadalmakban a feladatukul adódnának. Illetve ez ebben a formában nem igaz, mivel a Duna TV-n (szegények...) például pompás színházi közvetítések mennek, csak nulla érdeklődővel, miként a Magyar Televízió értelmesebb produkcióit sem figyelik mások, mint a készítők családtagjai.

Konklúzió 1. valóban adhatnának több korszerűbb, frissebb, jobb kulturális műsort, de akkor sem biztos, hogy az érdeklődés hirtelen megváltozna, mivel manapság csupán a tömegszórakozásra és -szórakoztatásra van jelentős kereslet, és egyre szűkebb az a réteg, amelyik másféle kikapcsolódásra vágyik; 2.: az alanyi jogon szimplifikált és mesterségesen is hülyített tömeg nem feltétlenül csak azért nézi Évi, Jancsi és Boldizsár orrszőrtelenítését premier plánban, mert nincs más, hanem azért is, mert mind kevesebb érkezése/pénze van, mondjuk, színházra. Mindazonáltal az átlagműveltségi szint fölötti szórakoztatás tévébeli megjelenítése nem kizárólag bankómennyiség kérdése (mint amire közszolgálatilag hivatkoznak): elég lenne néhány ötlet is.

Mindez amúgy az MTV Hogy volt?! című műsora alatt tűnt fel: a nagy médiakatyvaszban tocsogva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy itt bővített mondatok is elhangzanak. A hét végéken vetített, Sugár Ágnes, Radványi Dorotytya és Gaskó Balázs által moderált adások gerincét így is a köztévé archívumából előbányászott parádés filmrészletek, jelenetek adják (Sinkovits Imre dobozol, Őze Lajos royal flushsel ver négy ászt, Ruttkai Éva vádlottként védi magát), ám a készítők túllépnek a „levetítjük a háromnővéres jelenetet, aztán hümmögünk” tematikán, amely az utóbbi időben nem áll messze az MTV-től. (Törzsnézői speciel éppen a múltidézést preferálják: a kereskedelmi tévék által letarolt nézettségi listán hosszabban csak az Üdítő című visszaemlékezés ragadt meg.) A Hogy volt?! meganynyi rutinos vendéget, színészt, rendezőt, televízióst, filmest vonultat fel, ám a nagy, higgadt beszélgetésekből nem csak az kerekedik ki, hogy régen jaj, de jó volt, mert az ráadásul nem is igaz, hanem inkább az, hogy a jövőbeni szórakoztatásnak sem kellene fingásokban kimerülnie. Egy-egy film, alakítás időtállóbb, mélyebb, nem utolsósorban a világhoz való viszonyunkat tekintve kvázi hasznosabb élményt ad (stb.), s ettől még pöröghet nyugodtan a ValóVilág: a lényeg a pillanatnyilag „elnyomás” alatt álló alternatíva markánsabb megjelenítése volna.

Hogy azért 30 év múlva is legyen mire emlékezni. Már az addigra miniszterelnökké előlépő Alekoszon túl, persze.