Grúz színekben Sofia Nizharadze: „Ragyogj!”

Reuters – Bob Strong

Na igen, a feladat tényleg súlyos, alighanem a legfontosabb (ekkora lélegzet!) műsorok között tartható számon az Eurovíziós Dalfesztivál, pláne annak magyar közvetítése, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy néhány hardcore Eurovízió-rajongó, meg a korábbi versenyzők rokonai, barátai, és egyéb csatolt részei kivételével alig akad ember Magyarországon, aki meg tudná mondani, tavaly és tavalyelőtt ki képviselte hazánkat ezen az anakronisztikus összeurópai táncdalfesztiválon. Ezen az izén. Amely egyébként csakis azért nézhető valamelyest, mert anakronizálás közben a műsor azért belelépett egy kegyetlen nagy vödör modernizált glamúrba is, lábát azóta se tudja kihúzni; az élő adás rendezői meg gyakori váltásokkal próbálják feldobni az amúgy elég nehezen feldobhatót. A siker mérsékelt.

Felvetődik, hogy ugyan mit kell egy ilyen készen kapott show-n szerkeszteni, a kameramozgást, gondolom, nem mi irányítjuk, az inzerteket nem mi pakoljuk a képernyőre, az oslói műsorvezetők szövegeit nem mi írjuk – szóval, mindez fel-felvetődik, de ilyen pimf dolgokkal most alig foglalkozunk, a lényeg az öröm, meg a feladatnak az ő súlya. Egyébként is, ott vannak a magyar kommentátorok (a nevüket elfelejtettem), lélekjelenlétüket példázza, hogy Írországot mondanak Izland helyett, és akkor is roppant éleslátásról tesznek tanúbizonyságot, mikor megállapítják: idén a hagyományos értelemben vett popzenéé a főszerep az Eurovízión.

Én égek.

Nem kevésbé nyomasztó kérdés, hogy mi értelme van, úgy értem: globálisan, egy ilyen összeurópai dalfesztiválnak, amelyen a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb középszerű énekesek és/vagy zenekarok képviselik hazájukat, többnyire a közepesnél rosszabb dalokkal. E második felvetésre mindjárt itt vannak a válaszok is. Ha nem adná a Duna, a keddi elődöntőn például nem láthatnánk a lett csajt, aki konkrétan egy, az esti gyógyszerosztás előtt szabadult, csapzott Madonnára hajaz, ráadásul nagyon meg van ijedve, ami, tekintve, hogy nem tud énekelni, nem is olyan meglepő. Vagy ott a szerb fiú, akit már a járási Ki mit tud?-rostán sem engednék át, ha én volnék a járási Petrovics Emil, a zenészei szerencsére kitolják szögletre a produkciót. Az albán lány maga a képzavar, szegény, egyszerre akar Britney Spears, Madonna és Vincze Lilla lenni, sajnos csak az utóbbiból jön össze valami. A finn pornóikrek görögöst játszanak nagy elánnal és rosszul, a görögök meg egy nagyon buta számot, Opa! a címe. A máltai nő egészen komikus színpadi show-ját füsttel, szárnyakkal, álmokkal, most hagyjuk is. A belga fiú egy szál gitárral jó, a lengyel performance is rendben van, és akad még pár jópofa dalocska, de hát na. Mégiscsak egy rosszul elmesélt vicc az egész. Semmi köze semmihez.

Tavaly Ádok Zoltán, tavalyelőtt Csézy indult magyar színekben egyébként, idén meg senki, ami direkt szerencse, így legalább nincs kit elfelejtenünk jövőre. Amikor viszont remélhetőleg mégis lesz magyar előadó, mindjárt élnénk is egy javaslattal. A múltkori, Pál Pista bácsis Megasztár-skandalum után Eszenyi Enikő és Presser Gábor lakkbőrös előadásában szeretnénk meghallgatni néhány pajzán népdalt technopopgagyi tónusban, dudán kísér Friderikusz Sándor, hangszereli Mester Tamás.

Csak hogy ők is érezzék a feladat súlyát.