Az még hagyján, hogy illegális kommunista volt a harmincas-negyvenes években, de legális kommunista volt az ötvenes-hatvanasokban és tovább, országgyűlési képviselő volt, és tagja az egypárt központi bizottságának.

A Nemzeti Színházat igazgatta több mint másfél évtizeden át, olykor életveszélyes időszakokban. És nemcsak politikai nézeteiben és állásfoglalásaiban volt következetes baloldali az akkori fogalmak szerint, de színházi ízlését, művészi elveit is társadalmi, közéleti elkötelezettség szabta meg.

Manapság nem éppen divatos gondolkodásmód és magatartás. Vagy éppen szerep. Mert mindenekelőtt alighanem színész volt, aki életbeli szerepeit éppoly komoly, elhivatott játékossággal alakította, mint a színpadiakat. Okosan értve, átérezve és elidegenítve. József Attila lényegre felhívó, felemelt mutatóujját ő hagyta ránk. Az értelmes, minden előadásban megújuló színház híveként brechtiánus lehetett már azelőtt is, hogy megismerkedett volna Brechttel.

A Nemzeti Színház nem túl sok nagy korszakának egyike fűződött az ő nevéhez, mégpedig éppen a politikailag és gazdaságilag oly rettentő ötvenes évek első felében, majd az egyik legnagyobb megújulása is, amikor Brechtnek, illetve a brechti színházi szemléletnek a magyarországi meghonosításához fogott – a maga idejében különben vegyes sikerrel. De emléke nem is azért marad eleven, mert a Nemzetiben feledhetetlenül játszotta Tartuffe-öt, III. Richárdot, Macbethet, Lucifert vagy Puntilla urat Szolnokon, Lear királyt Miskolcon, nem is beszélve a számára írt és némiképp róla is mintázott Boguslawskiról a Katona József Színházban. De nem is azért, mert hol sikert, hol vihart aratott olyan rendezéseivel, mint Az özvegy Karnyóné, a Tar tuffe, Brechttől a Galilei élete, A szecsuáni jólélek, A vágóhidak Szent Johannája, Peter Weisstől A luzitán szörny.

Major Tamás nem az idővel elfogyó egykori nézőinek emlékezetében és nem is számos filmjének kockáin él tovább, hanem magában a magyar színjátszásban. Tanítványokban és követőkben és mindazokban, akikkel  együtt csillapíthatatlan izgalommal, lehűthetetlen szenvedéllyel igyekezett új színházi utakat keresni. Szolnokon Székely Gáborral, Miskolcon Csiszár Imrével dolgozott, élete utolsó éveire habozás nélkül hagyta el a Nemzetit,  ahol addig több mint fél évszázadot töltött el, hogy Székely Gábor és Zsámbéki Gábor Katona József Színházához csatlakozzon. Pontosan tudta, hogy elnevezéstől függetlenül hol készül a nemzet színháza. Meghatározó része volt a magyar színjátszás megújításában a XX. század második felében, és szelleme benne is marad minden komoly és tehetséges színházi megújulásban.

Kapcsolódó cikkek: Koltai Tamás: Post festa Major 100 | Bujtor István kórházba került | Vészkijárat | Mese ez, gyermek! | Meghalt Roger Planchon francia rendező-színész