Poós Zoltán

Fotó: Trencsényi Zoltán

Ez volna a cél, igen, az olvasónak adresszált ajánlat: Képzeld magad az én helyembe! Alanyi és bizalmas, noha nem bizalmaskodó hang. Anélkül, hogy fennhéjázva a beszédaktus-elméleteknél kötnénk ki, állítható: az olvasó innentől megszólított módban olvas, „mérlegeli”, eleget tud-e tenni a felhívásnak. Mert Poós Zoltán kötete, eddig megjelent verseinek újraválogatott és megannyi esetben átírt gyűjteménye (?) – a tartalomjegyzék akkurátusan jelzi a keletkezés dátumát és, ahol szükséges, mellette a 2011-es, „korrigáló évet” – valóban határozott, ám nem vaskos lírai gesztusokkal jelöli ki, egyéníti azt a maga topografikus minőségé ben a figyelmet nem feltétlenül lebilincselő tájat, amelynek a fenti elkerítési, parcellázási manőverek egyszerre fullasztó, ugyanakkor könnyed levegőjű atmoszférát és jelentést tulajdonítanak. Miként Térey János esszébe hajló, remek írásában (Magyar Narancs, 2011. december 15.) megjegyzi: „Poósnak nemcsak saját, összetéveszthetetlen versmondata van, de szuverén versrégiója is, mégpedig Délkelet-Magyarországon”.

Valóban, a hat ciklusra osztott Képzeld magad az én helyembe ebben az irányban tájolható; Poós verseiben voltaképp ingázik; a saját tájaival ügynökölő kétlaki személy közlekedik a Budapest–vidék vonalak egyikén.

Nem kerülhetjük el, folytatná a recenzens, hogy számot vessünk, mintegy filológusi-komparatisztikai szorgalommal utánajárjunk Poós költői perspektívamódosulásainak, alakváltoztatásainak, formakeresésének, folytatná tehát ekképp, de nem teszi, azért nem,mert ugyan Poós verseskötetében felajánlja (l. az évszámmegjelöléseket) ezt az olvasatot, ám nem sugall semmiféle kizárólagos megközelítést; a Képzeld magad az én helyembe, palimpszesztusaival együtt, önálló állítás, szervezett versvilág, a narratív húzás ugyanúgy erőssége, ahogyan az olvasói önkénynek is szívesen engedelmeskedik.

Nem kétséges, Poós fegyelmezett versmondataiban állandó és többnyire pontos érzékkel kihasznált az esély, hogy külső és belső tájait úgymond optimális távolságról vegye szemügyre; hanghordozás ritkán kelt zavart, noha Poós vidékeibe a szó, köznapi fordulattal élve: romantikus szellemében elmerülni nem lehet, bejárni azokat annál inkább. Zónázni. Igen, akárha a fentebb már említett személyre váltottunk volna jegyet, tartunk vele az általa kiszabott állomások felé, suhanunk a mezőkkel, a benzinkutakkal, a parkolókkal, hogy némely várótermeknél, restiknél kiszálljunk, egyszerre rögtönző és precíz kalauzunkkal megtegyük a bicikliutat az adott településig. Felmérjük a tereptárgyakat, akárha egy tesz-vesz városban, a házakat, az udvarokat és a fákat. A garázsokat.

A gázcsöveket, a kutyaólakat és a hajszárítókat. A keréknyomokat. A kerítéseket. Az ismertet és az ismeretlent, mert Poós ezen a határvidéken egyensúlyoz; az ismeretlen határolta ismert és az ismert határolta ismeretlen között váltogatva „szúrja le statívját”. E kettőség paradoxonjában lelte meg természetes élőhelyét, ebben az állandó mozgásban, határátlépésekben és újabb határállomások kijelölésében leli hűvös izgalmát. Ugyanis a Poós-féle versbeszédben a személyes, az átélt, de akár a megszenvedett mindig „mérlegképes” hangon szól, sajátos arányérzék szervez itt mérték- és miheztartást.

„Valami hordozza itt az emlékünket. / Talán az ország felett elhúzó vadlibák. / Talán a talpfák, talán a sáros erdő. / Talán a húsz éve száraz kézmosó. / Talán a virágoskertben aMÁV-lobogó. / Talán a töltésen gágogó libák. / Valami, mi alól kifutottak a napok.”, írja Transz Európa Expressz című versének zárótételében. Ebben a hét sorban is érzékeltethető az a dallamvezetés, amely Poós sajátja, és amit jobb híján hőkezelt nosztalgiának mondhatnánk; a vágy villamosán ábrándjait rendszerező utas ül keresztbe tett lábakkal. A MÁV-lobogón mélázik. Igen, Poós a tárgyköltészet algoritmusának és a szentimentális líra alakzatainak ad randevút írói műtőasztalán, jegyezhetimeg a recenzens lelkendező malíciával és súlyos képzavarral.

És Poós könyvéről töprengve nem lehet elmenni amellett sem, hogy a Képzeld magad az én helyembe, jóllehet ezúttal sem látványos és bombasztikus eszközökkel, de az elmúlt húsz év, következésképp az azt megelőző legalább és szintén húsz kvázikrónikája, apró, ám annál erőteljesebb, ikonografikusan hangsúlyos jelzésekkel teli, másképpen: Poós az egykori és fokozatosan visszaszoruló, emléknyomokban foglalatot nyerő tárgyi világ „írásjeleinek” a helyét keresi versmondataiban. És jó százalékban meg is találja azokat.