Kemény Lili

Forrás: Magvető Kiadó

Olyan érzés Kemény Lili Madaram című kötetét olvasni, mint egy ígéretes első randevú. Az ember nem vár tőle túlzottan sokat, mégis eléggé igyekszik, és alaposan felméri a partnerét, jelen esetben ugye ezt a karcsú és csinos kötetet. Aztán ha az első találkozó jól sikerült, az olvasó máris a következőt várja. Várja és reménykedik, hogy az még jobb lesz. Nem mintha ez a kötet nem lenne elég jó, sőt nagyon is az, a vele szemben támasztott és támasztható elvárások azonban elbizonytalanítóak lehetnek.

Rendben van, mondhatják sokan elnézően, a szerző túl fiatal, csak tizenkilenc éves, és a szövegek még nála is fiatalabbak, hiszen tizenhárom és tizennyolc éves kora között születtek. Ám – úgy vélem – ez nem annyira fontos, hogy emlegetni kellene. Főleg nem olyan szólamokban, hogy a tehetség nem korfüggő, vagy ellenkezőleg: a kamaszversek szükségképpen rosszak. Való igaz, sok kamasz költő van, akiknek a ver seit éppen így ki lehetne adni, és igen, bőven botrányszámba mehetne az is, hogy a patinás Magvető Kiadónál jelent meg a kötet. Ami viszont elsősorban a tudatlanság botrányát jelentené: a könyv megjelentetése ugyanis a Petri György-díj egyik jutalma. Kemény Lili 2010-ben elsőként kapta meg ezt a fiatal, kötettel még nem rendelkező szerzőknek adható irodalmi díjat. És ez az elismerés nyitotta meg a lehetőséget, hogy önálló kötete legyen ott, ahol.

Igaz, a bonyodalmak ezzel korántsem érnek véget. Kemény Lili fogadtatását az a körülmény is nagyban befolyásolhatja, hogy édesapja a kor kultikus költője, Kemény István. Szemforgatás nélkül állítható: a kötet egyik kihívása, hogy a lány el tud-e szakadni az apa árnyékától, magyarán a versek vannak-e annyira önállóak és erősek, hogy – képzavarral élve – megálljanak saját esztétikai lábukon.

Sok minden szól amellett, hogy a válasz: igen. Kemény Lili kötetének szövegvilága esztétikai és etikai értelemben is összetartó, koherens világ. A megszólalásmódja nem úgy kamaszos, ahogy kamaszversektől általában elvárható volna, nincs benne dac vagy lázadás, mégis érezni a versekben az életkorból adódó sötét hangulati tónusokat. Az érzelmek telítettsége ugyanakkor nem zavaró vagy tolakodó, a rendezett képek miatt sokkal inkább gyönyörködtető. Miközben a szövegek arra világítanak rá, hogy a kamaszkor nem feltétlenül a zavarodottság és a depresszió évada.

Termékenynek mutatkozik Péczely Dóra gondos szerkesztői munkája is, hiszen a kötet olyan olvasói stratégiát kínál, amelyben a motívumok jól követhetően épülnek egymásra. Az Antarktisz elitje bálozik című első ciklus nyitóversében pél dául a következőt olvashatjuk: „Az Első Hóesés Napja van, / ne találkozzunk mégsem”, ami aztán a Díszalma a havon című második ciklus nyitódarabjában így teljesedik ki: „Az első hó megmaradt az utcában / parkoló autókon, és én éjjel / ráírtam sorban a motorháztetőkre / a titkaimat: húsz nevet.” Ugyanígy visszatérőmotívum a feketerigó, amelyben a versek beszélője minduntalan önmaga végességére ismer rá. „Két feketerigó táncol az ablak előtt / a fejükön vörös csík, a fél szárnyuk ősz” – olvasható a Rondó az ablakpárkányról című darabban, majd a kötet vége felé a Siratódal című versben: „Két feketerigó repül / megőszült a szárnya, / két rigó rak együtt fészket a szemközti fára. / Jaj, egyszer én is megöregszem, /Jaj, egyszer nekem is lesz fészkem.”

Óriási meglepetés ezzel együtt a versekből kiolvasható közéleti érzékenység. Raoul Wallenberg, a második világháborúban magyar zsidók százait megmentő svéd diplomata nevének többszöri említése már önmagában erről az érzékenységről árulkodik. A Hepiend című vers például rendkívüli ügyességgel vetíti egymásra egy kamasz lány magántermészetű szorongásait a közelmúlt történelmének gyilkos tapasztalatával. A Budapest összevarrása a Kelettel című darab pedig gyermekien bájos vízióban fejezi ki a nem is oly ismeretlen politikai aggodalmat. A versbeli történet hőse egy zöldséges előtt áll, kezében föltekert cérna, aztán a végére tűt húz, valaki pedig vinni kezdi, a városon keresztül, a Várhegyre, aztán a Belvárosba, végül a tű egy uszályra kerül Csepelnél, a cérna megfeszül, és az uszály a Fekete-tengerbe húzza a várost. A képet értse mindenki, ahogy akarja.

Figyelemre méltó verseskönyvet tart tehát a kezében az olvasó, ami még akkor is igaz, ha a versek között akad néhány sikerületlen vagy elhamarkodott darab. Ez egyébként általában inkább előnyére válik az első köteteknek; a túlzott tökéletesség elbizonytalanító hatása itt nem érvényesül. És hogy az első randevú se maradjon teljesen tanulság nélkül, álljon itt pár kedves sor az Őszi dal című versből: „Ez a fasor félig gyógyult műtéti varrat / ez a hold egy vén boszorkány jogosan kiszúrt szeme, / ez a sírásmessziről jön és titkokat takargat, / ez a fiú a szerelmem és nem lehetek vele.”