Farkas Béla: Ősz

Mondhatni, igazi magyar história. Kilencszáztízben a polgármester fogadja az alapító művészeket az állomáson, kocsival hajtatnak a város szőlejébe, villásreggeli fehér kesztyűs hajdúkkal, végigviszik őket városon, aztán tizenkettőben már meg is szűnik a kecskeméti művésztelep iskolája. De mégsem mondhatni, hogy ez a tipikus. Vásárhelyen majd csak fél évszázad múltán épülnek műteremházak, Szentendrén egy elhagyott járványkórház fogadja majd a telepeseket, csak Nagybányán kezdődött minden polgármesterrel és villásreggelivel, és mégis szellem teremtődik mindenütt egy évszázadra – ez a tipikus.

A kecskeméti művésztelep történetében az az izgalmas, hogy nem dicsőséges. Egy nagyralátó polgármester, Kada Elek, akinek Krúdy is írott szobrot állított, rávesz egy felívelő, gazdagodó cívisvárost, hogy alapítson művészkolóniát. Aztán a polgármester tizenháromban meghal, jön a háború, aművészek jönnek-mennek, és a város nem viselkedik sem Maecenasként, sem Gyula pápaként. A lakók meg cserélődnek, torzsalkodnak és küszködnek, közös szellemet nem teremtenek, még provinciálisat sem. Sümegi György monográfiájában meg az az izgalmas, hogy mindezt feltárja.

Nem akármilyen teljesítmény ez. A szabványmonográfus, kivált, ha évtizedeken át együtt él dolgozata tárgyával, szépít, kerekít és dicsőít. Az utóbbiakat elvégezni, persze, annál nehezebb, minél több az adat, a tudás, a feltárt tény – de még akkor sem lehetetlen. Ritka kivétel, amikor mindezek objektív történetírásra ihletnek, s legyen világos: Sümeginek hatalmas kutatási eredményei voltak az inspirációra.

Hogy Kecskemét század eleji gazdasági-társadalmi ismertetésével kezdi, azzal, amire lehetett volna művészeti központot alapítani, természetes. Ám a művészházak építése körüli huzavonák mikrotörténete, a hamar megboldogult szövőműhely huszonöt tagú csapatának teljes névsora, a Műkertben megforduló művészek követhetetlen mozgásának követése tiszteletre méltó kutatási anyagot tanúsít. Amelynek megléte felhatalmazza a szerzőt arra, hogy ne vesszen bele ezekbe a részletekbe, hogy általános, súlyos, hogy ne mondjam goromba tanulságokat összegezzen belőlük.

Sümegi, akinek minden fejezetéből sugárzik a kecskeméti elkötelezettség, már a bevezetőben tájékoztat arról, hogy az itteni festészetnek nincsen köze az alföldi piktúrához, hogy a művészek korszakokon át a szellemi ziláltság állapotában dolgoztak, s hogy a város igénytelen, azaz közömbös volt a művészetek iránt. Aztán részletezi. Hogy milyen ígéretesen indult mindezek ellenére a háború előtti korszak, amelyben Kmettytől Uitzig, sőt Kassákig feszült a lakónévsor, hogyan lazult konzervatív igénytelenségbe Révészszel a háború utáni etap, hogy mily kevéssé jelentős művész volt már ekkor maga Révész Imre, s hogy miként nem fejlődött Nemes Marcell nagy ajándéka, a Kecskeméti Képtár.

Mindezt képekkel demonstrálja, így kerekedik ki, ha tetszik, egy igazi kolónia teljes, hiteles képe. Ha elfogadjuk a szó első értelemét – gyarmat telepesekkel – ezt a jelzőt Kecskemétre érvényesnek kell látnunk. Hiszen adva van egy zárt, ha mással nem, parkkal körülkerített enkláve, sűrűn érkező és távozó, változó teljesítményű művészekkel, s adva körülötte egy territórium, amelynek évtizedeken, fél évszázadon át nincs, vagy alig van köze a zárványhoz. A kecskeméti polgár nem vásárol, nem gyűjt, és a kecskeméti magisztrátus nem ad megbízást, vagy korlátolt, ostoba kritériumokat állít.

S hogy mégis mi a megismerni érdemes érdeme ennek a negyvenöt után végképp turnusváltásokra ítélt, egyébként pompás épületcsoportnak? Egyfelől az a sok jó mű amelynek az elkészültéhez otthont adott Perlrott Csaba Vilmostól Szabó Vladimírig – lásd az illusztrációkat. Másfelől az a Kecskeméti Képtár, amely áll, és amelyet erre az intézményre alapozott anno Nemes Marcell. Harmadrészt a mi évtize deinknek az a kerámia- és zománc alkotótelepe, rajzfilmstúdiója, amelynek helyet a fejekben mégiscsak száz esztendeje teremtettek.

Erről szól a Művészcsoportok sorozat második kötete. A magyar valóság egy darabjáról.