Murakami Haruki

REUTERS - Petr Josek

Kevés olyan mű van a világirodalomban, amely nemcsak hogy markánsan beépült a köztudatba, hanem folyamatosan újragondolásra, újraértelmezésre, időnként pedig újra-, illetve továbbírásra késztet. E kevesek egyike George Orwell 1984 című regénye – első megjelenésekor, 1949-ben úgy tűnt, hogy többé-kevésbé antiutópia, azóta azonban kiderült, hogy bizonyos elemei nagyon is valóságosak. Az 1984 hamar a XX. századi kultúra szerves része lett, egyszersmind ihletőjévé vált filmeknek, konferenciáknak és poplemezeknek épp úgy, mint televíziós műsoroknak. Na és persze további irodalmi alkotásoknak is.

Mint például Murakami Haruki legújabb regényének, amely nem szokványos trilógia: első két könyve világszerte általában egyszerre, a harmadik, befejező rész pedig valamivel később –az író szülőhazájában, Japánban majdnem egy esztendővel rá, Nagy-Britanniában egy hét késéssel, az Egyesült Államokban viszont éppenséggel egy időben, a másik kettővel egy kötetben – jelent meg. (Magyarországon az októberi premiert követően az utolsó részt az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra ígéri a kiadó.)

A recenzens tehát némiképp csapdába került, mivel olyan műről kell írnia, amelynek körülbelül kétharmadát ismeri, és jelenleg azzal sincs tisztában, hogy vajon a harmadik könyv ugyanolyan szervesen, direkt folytatásként kapcsolódik-e a másodikhoz, ahogyan az viszonyult az elsőhöz, avagy mi lehet a pontos oka a csúsztatott megjelenésnek. Az ellenben tény, hogy az 1Q84-et szerte a világon lelkesen ünneplik rajongók és kritikusok egyaránt. Dacára annak, hogy közel sem hibátlan mű.

Murakami Haruki nálunk is roppant népszerű író. Talán legismertebb regénye a Norvég erdő, amelynek címe a világhírű Beatles-dalból ered, ugyanakkor jobb lett volna eredeti formájában meghagyni: a norwegian wood ugyanis egy olcsó lambériafajta volt az 1960-as évekAngliájában, aBeatles felvétele pedig nem a norvég erdőről szól, hanem egy lányról, akinek csak ilyenre telik a lakásához. A Beatlestmindazonáltal azért is elő lehet citálni Murakahol mindketten afféle jól eltalált ötvözetei az úgynevezett populáris és a magas kultúrának.

Ha akarom, könnyed, ha akarom, nagyon is mély. Murakami olvasóbarát regényei könnyen befogadhatóak: egyszerű nyelvezet, népszerű témák, némi rejtély; és az a bizonyos párhuzamos – a szerző több művében, így a mostaniban is alkalmazott – történetvezetés sem mondható eget rengetően bonyolult megoldásnak. Mindezekkel együtt ezeknek a könyveknek van súlyuk és tartalmuk. Vagyis egyaránt olvashatja őket az egzisztencialista bölcsész és a kisgyerekével otthon lévő anyuka, aki délutánonként egy kis krimire vágyik.

Az 1Q84 annyiban kötődik az 1984-hez, hogy az Orwell által elképzelt évben játszódik, mégpedig egy párhuzamos világban, mondhatni, alternatív valóságban. Az ebbe, vagyis az 1Q84-be való belépésnek legszembetűnőbb jele, hogy két hold jelenik meg az égen. De fontos szerep jut még az „apró emberkék” elnevezésű misztikus lényeknek, egy rejtélyes szektának, valamint egy tizenhét éves lány által írt regénynek, amely körül a történet bonyolódik, ám pontos tartalma csupán a második könyv végén derül ki. Előtérbe kerül még (Nagy Testvérként aposztrofálva) Isten, illetve a beléje vetett hit is; na meg persze a szerelem, annak is a legplátóibb formája egy zárkózott író és egy ugyancsak zárkózott sorozatgyilkos hölgy között.

A jól bevált recept szerint tehát az 1Q84 egyszerre krimi és metafizikai mű. Murakamit a mágikus realizmus japán mestereként is emlegetik, ám ennek a regénynek a hitelessége nem a misztikus események miatt kérdőjeleződik meg. S még csak nem is az olyan apróságokon, hogy a bakelitlemez voltaképpen vinilből készül, tehát bajosan lehet érezni rajta a bakelit szagát. Sokkal inkább a sterilitáson: az étkezések és a szexuális aktusok gondos leírása ellenére a szereplők nem hús-vér lények, hanem helyenként meglehetősen sematikus, fikciós figurák, akik roppant intelligensek (Csehovról, testi és lelki betegségekről, a revolverek történetéről bármikor képesek szót váltani, sőt olykor egész bekezdésnyi Jungot idéznek fejből) és mindig roppant választékosan beszélnek. Mindezek tetejében úton-útfélen kimondanak vagy kigondolnak egy aforizmát (a legemlékezetesebb talán az, hogy egy „bizonyos életkor után az emberi élet már nem áll egyébből, mint veszteségek egymást követő sorozatából”). Persze az is lehet, hogy mindez az alternatív világ jellemzője.