Canaletto dózsepalotája

A híres nőcsábászt „csapodár életében e városhoz fűzte az egyetlen tartós kötelék”. Velencét tehát – fortes fortune adiuvat – magától Casanovától kellene elhódítani ahhoz, hogy másként lehessen önmaga, és így, esetleg, a miénk: nála kellene (kellett volna) rafináltabban bejárni, tehetségesebben ígérgetni és izgatóbban hazudozni neki, arcpirítóbban hencegni róla.

Az Atlantisz kiadó Világváros című kiváló sorozatának új, Kafka Prágájára következő, Kovács Ilona által nagy érzékenységgel összeállított kötete „Giacomo Casanova emlékiratain, kalandjain keresztül mutatja be a XVIII. századi Velencét, azt a várost, amely a világ színházi fővárosa, meghatározó kulturális centruma volt”. Ahol „egymásba ért a zárdák, karneválok, kéjlakok és kaszinók világa”. Ráadásul a házigazda szövegeit ezúttal „más (…) szerzők velencei feljegyzései egészítik ki, köztük Montesquieu, Goldoni, Lorenzo de Ponte vagy Goethe apjának visszaemlékezései”. Mi több, végrevalahára azt is megtudhatjuk, hogy „mit gondoltak a prostituáltak Rousseau-ról”.

A pompás megjelenésű, gyönyörű képanyagot – többek közt Guardi, Canaletto és mások festményeit – felvonultató könyv, ígéretéhez híven, valóban forgatható útikalauzként, ekkor az ember mintegy Casanova nyomába lép. Talán legnagyobb érdekessége azonban mégis ott van, ahol Velencét a sajátunknak érezzük – és ahol Casanova egyenesen irritációként jelentkezhet az értelmezésben. A szöveg ezt kénytelen megengedni, ehhez temérdek vendégszereplője segítségével számos támpontot nyújt, jóllehet Casanova végig izgalmasan sokoldalú marad, kurtizánokról, karneválokról, zárdákról éppúgy lehet szólni rajta keresztül, mint nyüzsgő kávéházi életről, színházakról – és a legendás Ólombörtönről is.

Casanova Velencéje azonban számosmás Velence-verzióval kerül szembe,mondhatni, Velencék seregeivel. Ez a Casanova Velencéje és az (irodalmi) útikalauz ideája közötti tematikus feszültség meglepő helyen hasznosul, „szerelmi párbajok” helyszínévé változtathatja a szöveget a harcias, Velencét imádó fi gyelemben. Olyannyira, hogy ha kedvünk és erőnk van hozzá, a szöveg néhány körültekintően kiválasztott pontján még arra is lehetőséget teremthetünk, hogy elvitassuk Velencét Casanovától, aki egyébként „városok, tájak szépsége iránt teljesen érzéketlen volt”, és aki helyett barátjának, Goldoninak kell elmesélnie még azt is, hogy mily megrendítően szép látványt nyújt az „egymással csaknem érintkező számtalan kis sziget, melyeket a hidak olyan pompásan kötnek öszsze”. De erőt meríthetünk a (vissza)hódításra indulva ellenlábasai lesújtó véleményéből, így Chiari abbé ököllel megrajzolt Casanova-portréjából is, amelyben olyasmiket találni, mint „nincs az a léggömb, amelyik több hiúsággal lenne felfújva,mint ő, nincsen nála többet kalimpáló szélmalom”, vagy „a fösvényeknek az alkimistát adja, a szép hölgyeknek a költőt játssza, a hatalmasoknak a politikust – bárkinek bármit”.

A barangolásnak ez a módja persze mégsem egyszerű, és nemcsak azért, mert a szöveg, bár nem hirdet „végeredményt”, persze mégiscsak úgy dönt: Velence Casanova felé halad. Nehéz azért is, mert Casanovánál jobban senki se tudja: a szerelmes gyöngédség csak a szeretett lény tökéletes ismeretében válhat tökéletes – hogy mást ne mondjunk: hozzá egyedül méltó –gyöngédséggé. Ezért hát folytonosan viszsza is él ezzel a tudásával, amennyiben lépten-nyomon Velencéről szerzett aprólékos ismereteivel henceg, tudván, hogy aggódó fi gyelmünkben még a nyilvánvaló hazugsággal kapcsolatban is menthetetlenül felmerül a gyötrő kérdés: mi van, ha mégis igaz? Ha reakciónkban a romantikus gondolázás, a pompás Szent Márk tér vagy a dózsepalota kedvéért dacosan elfordulunk a nagy bizalmasan megemlített, „bármire kapható apácáktól”, még a végén kiderülhet, hogy nem is szeretjük Velencét. Pontosabban nem egészen Velence az, akit szeretünk. Ugyanakkor erősen kell védenünk a másik oldalunkat is: ha tudniillik túlságosan nagy figyelmet fordítunk a cáfolatra, könynyen azon kaphatjuk magunkat, hogy már nem is Velencében vagyunk. Hanem Casanovában.

A Casanova Velencéje az utóbbi idők egyik legizgalmasabb vállalkozása, amirekusan tekinteni. Különben olvasók leszünk