Kárpáti Zoltán könyvet írt. Soha életében nem gondolt még a könyvírásra, el volt ő foglalva a reklámszakma és a családja gondjaival, örömeivel, de egyetlen telefon arra kényszerítette, hogy ölébe vegye a laptopját és éjt nappallá téve írjon. Ritka kegyelmi pillanat ez, amikor felnyílik az emlékezet hét lakatra zárt ládája, és ömlenek belőle a mondatok, hogy történetekké, végül egyetlen történetté álljanak össze. A végeredmény: egy kegyetlenül őszinte könyv a szerelemről, az első szerelemről, attól a pillanattól, amikor a gimnázium folyosóján megpillantja egymást a lány és a fiú, addig, amíg ama bizonyos telefonból meg nem tudja: tizenéves szerelme, immár háromgyerekes családanyaként fiatalon meghalt.

A könyvet e pár sor nyomán mondhatnánk igazi lektűrnek. S egyetlen pillanatra hagyjuk is magunkat félrevezetni, de azzal a fenntartással, hogy ne becsüljük azért le a strand- és vonatirodalom darabjait. Ne tegyük, s ne csak azért, mert olvasni még mindig jobb, mint a fokhagymás szalonnát csámcsogó útitársunkat hallgatni. Kanadában az egyik legnagyobb könyvkiadó minden évben előadás-sorozatot szervez. Olyan embereket hívnak meg, akik magánszorgalomból, önépülésre, vagy embertársaik gyötrésére, regényeket írnak. Többnyire szerelmes történeteket, vagy krimibe hajló romantikus írásfolyamokat vetnek papírra. A kiadó irodalmárokat, reklámszakembereket kér fel, hogy a szerzőket eligazítsák a trendekről: milyen az épp divatos hölgy vagy úr viselete, milyen a hajszíne, hová jár étkezni, és hová pihenni egy-egy hosszú hétvégén, hányszor szeretkezik, és milyen irodalmi mélységben lehet ezt éppen ábrázolni. Hol kell elvágni az intim történet fonalát, hogy az olvasó megjegyezze a kiadó nevét, s továbbra is kitartson a könyvei mellett. A cég virágzik, köteteit tíz- és százezrek olvassák. Nem akarnám importálni a kanadai példát, csak megint annyit mondok: ne becsüljük le a lektűrt.

Hátha még Kárpáti Zoltán kötetére gondolunk, amely erőteljes mozdulatokkal szétfeszíti e műfaj kereteit. Nemcsak azzal, hogy – első könyve lévén, nem gondolhatunk másra – istenadta tehetséggel, erősen megírt szöveget tarthatunk a kezünkben, hanem azzal a kíméletlen őszinteséggel, ahogyan e szerelem történetét, Lázár Gabriella tisztaságát és saját maga nem éppen megmagyarázhatatlan, ugyancsak tiszta kíváncsi csalárdságát ábrázolja, ahogyan leírja a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyetemi életét, a Közgáz mindennapjait, figuráit.

Meglehet, Kárpáti titka éppen a „szüzességében” van. Nem akart könyvet írni, nem akart kimódoltan megformálni egy elképzelt történetet, amely bármelyikünkkel megeshetett, hiszen ki ne csalódott volna élete első nagy szerelmében. Nem akart „nagyot” írni, „csak” írt és írt, és ahogyan bugyborékoltak ki belőle a szavak, a mondatok, úgy kerültek a papírra az élő, eleven fi gurák, úgy ragadja magával a feszülten kíváncsi olvasót a két főszereplő élete.

Pedig minden, ami történik, hétköznapi eset. Nem történik semmi különös, egyetlen kitalált, megszépített részlet sincs e „posztlektűrben”. Minden, ami benne vanje élt vagy él. Mégsem az élet esztétizálásának „magasba emelt” termékét olvassuk, hanem „csak” egy mindennapos történetet két szerelmes fiatalról, gyötrelmes viszonyukról, szakításukról, néhány kései találkozásról, az elvesztett és elveszejtett ártatlanságról, amit mindannyian siratunk, ki csak magába fojtva, ki a világnak elbeszélve.