De egy egérrel járni Budapestet azért mégiscsak más. No pláne kettővel: az Aula.info kiadó sorozata ugyanis rögtön két egeret rendel ifjú olvasói mellé kalauzul, nevezetesen a Múzeumi Egeret, valamint tudásvágytól fűtött kuzinját. E két képzett és választékos modorú rágcsáló pedig mindünket megtanít arra, amit nem hogy az idegenvezetők többsége, de a pedagógusok és a szülők sem hittek el mindmostanáig: hogy egy városban nemcsak az emlékművek és a nevezetes középületek az érdekesek – sőt: azok a legkevésbé –, hanem sokkal érdemesebb felszegett fejjel járni, és úgy kutatni az apró, izgalmas részletek után.

A Két egér kalandjai című sorozat ezen, legfrissebb darabja nem kevesebbet ígér, mint hogy olyan titkokról lebbenti fel a fátylat, amelyek itt vannak ugyan mindünk orra előtt, mégsem ismerjük őket. Tudták például, melyik a leggyakrabban előforduló állat a pesti utcán? Hát az oroszlán. Példányai ott hevernek a Lánchídon, őrt állnak a Budavári Palota főbejárata mellett, morcoskodnak a záróköveken és a kopogtatókon, bután köpik a vizet a Vörösmarty téri kúton. Mátyás királyunk egyikükön pihenteti a lábát a Hilton szálló oldalában, a bautzeni emlék másolatán, egy szemfüles egér pedig még egy majomképű oroszlánra is felfigyelhet a Szentháromság téren.

S ha mindez nem volna elég, az alkotók sorra veszik a griffeket, medvéket, pávákat és sárkányokat is. Tesznek egyegy kitérőt az angyalok és más házoltalmazók világába, mi több, olyan különlegességeket is megmutatnak, mint – tegye fel a kezét, aki tudott róla! –Budapest egyetlen patkósorrú denevére, homokkőbe faragva egy angyalföldi ház oldalában. Közben pedig, szinte észrevétlenül, elmagyarázzák az építészeti alapfogalmakat, és terelgetik egy csöppet a serdületlen olvasót a gyakorlati városvédelem irányába is. Mindezt ráadásul szellemes szövegek és jópofa rajzok kíséretében, pontosan feltüntetve, hol található meg a fényképeken felsorakoztatott, megannyi érdekesség.

A Bolyongások Budapesten már a Két egér kalandjai-sorozat negyedik eleme, s habár témájában valamelyest eltér az első háromtól, amely a múzeumok világába és a képzőművészet területére kalauzolta az olvasót, a szándék íve töretlen. Míg a korábbi részek arra tanítottak, hogy a múzeum nem feltétlenül a világ legunalmasabb helye – ezt jelzi legalábbis, hogy a Múzeumi Egér és a kuzinja kitűnően érzi magát, míg felfedezi a pisszenéstelen termekben rejtőző állatokat, a különös lényeket, illetve azt, milyen izgalmasak is a festmények színei –, a mostani arra hívja föl a figyelmet, hogy maga a város sem más, mint egy kalandos, kültéri múzeum. Minden prédikáció és felemelt mutatóujjal előadott okítás nélkül egyszerűen csak jelzi, hogy miként a festmény sem puszta műtárgy, amelyhez tilos túl közel menni, úgy a ház is több, mint valami, ahol alszunk, és ahol folyton potyog a vakolat. No meg hogy tanulni úgy is lehet, hogy az ember közben jól érzi magát.

Egyszóval: felemelt fej, jegyzetfüzet, fényképezőgép. Azt persze nem ígérhetem, hogy önöknek is a mókus meg a denevér viszi majd föl az apparátot, amikor segítségre lesz szükségük, mert a nehezen megközelíthető kincseket is lefotóznák.