alkalmazások |

RSS |

előfizetés |

akciók Nol.hu | NolBlog | NolTV | Hírmátrix | NolRandi

oldal tetejére

Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelem | Akciók

Szolgáltatások
Nyomtatott mellékletek

NolTwitter |

2012. május
26. szombat

Belföld		Külföld		Gazdaság		Kultúra		Vélemény		Sport		Tud/Tech		Noller		Mozaik		A Lap

Evolúciós "megszaladás"

Kentaurbeszéd

Az ember nagy evolúciós újítása volt az emberré fejlődő ősi csoportok szabálykövető viselkedése. Az állati csoportok viselkedésében is megfigyelhető bizonyos szabályosság, a legelésző nyáj szétterül és úgy legel, hogy kevesebb legyen a konfliktus, és összetömörül, ha megtámadják, nem kell ehhez vezényszó, az etológia részletesen foglalkozik az ilyen érdekes szabályosságokkal, de az állatoknál ezek mindig genetikai meghatározottságot jelentenek.

Csányi Vilmos| Népszabadság| 2009. január 10. |1 komment

Cikk értékelés Be kell jelentkezni az értékeléshez!

KommentekBe kell jelentkezni a hozzászóláshoz!

pgabi | 2009. január 13. | 16:05:16

Lehet, hogy nem illik Csányi Vilmost kiigazítani, pontosítani, amikor a mostani pénzpiaci válság kapcsán analógiát lát szakterületével, de talán Ő is egyet tud majd érteni. Mindenek előtt néhány fogalom pontosításával és azzal, hogy ne csak egy érdekes „olyan, mint ha..” legyen, vagy hogy megint nekiálljanak a biológiai fogalomkörrel társadalmi kérdéseknek.
Először is pontosítandó az írása kezdete – mert később maga is ebben az értelemben folytatja – az ember „nagy” újítása nem a szabálykövető viselkedés volt. Hiszen az egész állatvilágban megfigyelhető a szabályozottság, ami pont az etológia vizsgálódásának tárgya. Ennek a tudománynak köszönhetően rajzolódott ki, hogy a szabálykövető viselkedés meghatározottsága a teljes genetikai meghatározottságtól a szinte teljes tanulási meghatározottságig terjed. És az, hogy az ember anno „nagyot újított”, az ugye nem a tudatos, tanult viselkedéséből származott? Mert ha igen, akkor bizony szándékosan, önnemesítőleg lépett ki az állatvilágból a kezdetekkor. Mint ahogy ezt akkor nem tudta, azt sem tudta, hogy ezáltal létre jött az emberiség nagy paradoxonja, az egyén és a csoport (társadalom) viszonya és meghatározottsága. Csak mostanában (az utolsó kb. tízezer évben) kezdett el ezen lamentálni.
Ennek a témának egy érdekes – de át nem gondolt – gondolata, amit Csányi mond, hogy „a társadalom maga nem tudatos rendszer” és hogy „az egyének gondolkodnak” – tehát ők a tudatos lények. Azért érdekes ez, mert ez olyan, mintha az mondaná valaki – bárki, nem egy biológus, – hogy egy organizmus (többsejtű élőlény) sejtjei élnek, de maga az organizmus nem.
Igaz ez? Mi nem élünk, csak a sejtjeink?
Visszatérve a rész-egész problematikájával az emberhez, ebben az összefüggésben nem az kérdés, hogy valami tudatos-e, vagy nem, hanem az, hogy él-e vagy sem. Vagyis a kérdés a fennmaradás, nem az értékalapú hogyan-fennmaradás. És mivel ez az organizmus csoportban él, marad fenn, ezért nemcsak az egyedek irányítják önmagukat, hanem a csoportot is irányítják – valahogy és valakik. A csoportot, a társadalmat tudatos (tanult), vagy tudattalan (véletlenszerűen improvizált) vagy pedig ösztönös, vagyis genetikai meghatározottságú szabályok szerint és önjelölt, vagy (ki)választott vezetőkkel irányítják. Tehát „a társadalom maga nem tudatos rendszer” csak akkor igaz, ha az irányító nem tudja azt tudatosan irányítani. Mivel minden emberi csoport, a társadalom szabályok által irányított és általában van is vezetője, ezért a kijelentés nem igaz.
De gondoljunk csak bele, hogy a társadalom fogalma soha sem a fajt, annak minden egyedét jelenti, pedig így már igaz lenne az állítás. Mert a fajt, az emberiséget nem irányítja senki ember és nemhogy valahogy. Csak a csoportokat irányítják, akik nemzetek, államok, maximum „egyesült államok”. Tehát a jelenlegi tudatosság (emberi ismeret) mindig csak az élethez elegendő. Ezért igaz az ötszáz éves mondás, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”. Igaz, de mindig csak az adott pillanatban, a jelenben. Azért kéne másképp és jól gondolkodni, hogy az is igazzá váljon, hogy „gondolkodom, tehát leszek”. Mert a gondolkodás jelenleg ott tart, hogy „lehetnék”. Ami vagy megvalósítható, vagy nem. Ez az ötven százalék pedig kevés a bizonyossághoz. Csak lutrinak jó, nem komoly tudatosságnak.
Ennek alapján az kerekedik ki, hogy az emberré váláskor semmi „nagy evolúciós újítás” nem volt, az megtörtént az emberrel, és „az ember nagy evolúciós újítása a szabályalkotó viselkedésének kialakulása” lenne. Itt most olyan szabályok megalkotásáról van szó, ami nem elkülönült emberi csoportok (társadalmak) fennmaradását biztosítják (mert azok már megvannak), hanem a faj fennmaradásáét. Mert ennek tudása nélkül is még sokáig fennmaradhat a faj, de lehet, hogy akkor mindvégig alaposan meg kell a fennmaradóknak egymással küzdeniük. Ha ez a verzió valósul meg, akkor Csányinak ekképpen van igaza, „az emberi faj maga nem tudatos rendszer”.
Hát igaz ez? Szerintem nehogy már igaz (megvalósuló) legyen!
Pósa Gábor
Vállalkozási Akadémia

Nem így az embernél. Noha nekünk is megvannak a genetikai alapú korlátaink és késztetéseink, csoportjaink, a közösségek viselkedése nagyságrendekkel bonyolultabb szabályokkal írható csak le, mint az állatok tömörülései, és nagyon lényeges, hogy amíg egy-egy állatfaj esetében a különböző élőhelyeken tartózkodó csoportok meglehetősen azonos módon viselkednek, az emberi közösségek nagyon különbözőek, ha a követett szabályokat vizsgáljuk. Óriási előnye van a szocializált, tanult szabályok alapján működő csoportoknak. A szabályok egész életünket befonják a gyermekneveléstől a társas kapcsolatokig, a javak előállítását meghatározó mesterségbéli szabályokon keresztül a közösség magasabb erkölcsi törvényeinek kialakításáig. És a mi szabályaink változtathatóak! Nem mindig egyszerűen és nem mindig gyorsan, de változnak. Az emberi közösségek éppen a szabályrendszereikkel alkalmazkodnak az esetlegesen nagyon különböző környezeti feltételekhez, tehát a jég hátán meg a forró sivatagokban is megélnek.

Nem is vitatja senki, hogy a társadalmakat egyes részeiken keresztül valamiképpen szabályozni kell. Abban persze már nagy vita van, hogy hogyan. Van, aki úgy gondolja, hogy bizonyos értékeket kell maximalizálni például; az egyén szabadságát vagy a kollektív együttműködés lehetőségeit. Az már ritkábban jön szóba, hogy talán egy ilyen komplex rendszert, mint a társadalom, olyképpen kéne szabályozni, hogy valamiféle működési harmónia, stabilitás alakuljon ki. Valójában ezekben a vitákban nem is a szabályozás mint működési elv a gondolkodás tárgya, hanem a szabályozás tudatos alakítása. Ez roppant bonyolult dolog, az állati csoportok genetikai szabályozásában semmiféle tudatos elem nincsen, és nem volt az ősi emberi társadalmak szabályrendszereiben sem. Idővel azonban az emberi gondolatok olyan összetettek lettek, hogy már alkalmasnak látszottak arra, hogy valamiféle jó elgondolás nyomán előre meghatározott célok érdekében, előre megfontolt szándékkal tegyünk erőszakot a társadalmak működésén. Ez ritkán vezetett jóra. A társadalom maga nem tudatos rendszer, nem gondolkodik magáról. Az egyének gondolkodnak, ötleteik támadnak, modelleznek, ezeket esetleg sokan meg is vitatják, de ez mégiscsak a társadalom szerveződési szintje alatti működés jelensége. Az egyik szerveződési szintről következtetni a másikra pedig nagyon kényes ügy, még Marxnak sem igazán sikerült.

Csak egy példát! Az oktatás bürokratáinak legragyogóbb ötletei hoznak az elképzelttel ellenkező, borzasztó eredményeket. Az egyetemeken bevezették a "hallgatói normatívákat", azaz azt a logikus rendszert, hogy az egyetem több hallgató oktatása után több pénzt kapjon, hiszen munkája valamennyire arányos a hallgatók létszámával (ez persze első látásra is marhaságnak tűnik, de én nem vagyok oktatási bürokrata). Nyilvánvalóan így a jól oktató egyetemek sok hallgatót vonzanak, de arányosan több pénzt is kapnak az oktatásra. Bevezették, működik, és egyre alacsonyabb szintre viszi az oktatás színvonalát. Egyszerű oka van ennek: a ráfordítás nem egyenesen arányos a létszámmal. Az egyetemek ma igyekeznek bárkit felvenni, ha kis segítséggel le tudja írni a nevét (ez nagyon fontos a létszámellenőrzésekhez), és természetesen a tenger sok hallgatót nem a régi rábeszélős, személyes módon oktatják, amely nagyon eredményes volt, csak fáradságos, macerás munka, hanem összeterelnek 500-600 hallgatót egyszerre, és olcsó, nagyszerű előadásokat hallgathatnak. Így mi a pénzhez hozzájutunk, a bürokraták is örülnek a sok hallgatónak, csak arra kell vigyázni, hogy nehogy megbuktassuk valamelyiket, mert a bukás viszi a pénzt a rendszerből.

Ennek a szerencsétlen, de még mindig teljes gőzzel működő mechanizmusnak az esetéből nem az következik, hogy nem szabad szabályozni, hanem az, hogy azt nagyon gondosan odafigyelve kell tenni. Bevezetés után rövid idővel értékelni kell a beavatkozás eredményét, és ha ilyen, mint a példabeli, akkor azonnal abba kell hagyni.

Sokféle érdekes mechanizmus működik a társadalomban, van olyan, amelyet akár ki is lehet kapcsolni, vagy nagyon nagy tisztelettel körülvenni, és a világért sem beleavatkozni működésébe. Ilyen a piac. Az előző átkosban ugye kikapcsolták a piaci mechanizmusokat, mint káros burzsoá csökevényeket, és azonnal eltűntek az áruk, lelassult a fejlődés, és még hoszszan lehetne sorolni, miért nem jó, ha egy rendszerből a piacot kikapcsolják.

Ebben a mostani átkosban - és persze nem csak nálunk, a világ nagy részén is - viszont úgy gondolják, hogy a piac olyan értékes társadalmi, gazdasági mechanizmus, amely csodálatra méltó önszabályozási képességekkel rendelkezik. Nem szabad durva beavatkozásokkal torzítani a piaci mechanizmusokat, mert azok pontosan tudják, mi a jó a társadalomnak, és ennek érdekében saját magukat szabályozzák.

A mostani összeomlás nem ezt mutatja.

Tettamanti Béla Van egy érdekes élettani összefüggés a teljesítmények és a teljesítményeket serkentő jutalmak között, amelyről a társadalom szabályozásával foglalkozók valószínűleg nem is értesültek még. Minden állatfajnál és az embernél is, ahhoz, hogy valakit egy adott munkateljesítmény megduplázására vagy megháromszorozására serkentsünk, nem elég a jutalmat lineárisan növelni. A dupla teljesítményhez négyszeresre, a triplához kilencszeresre kell növelni az elérhető jutalmat. Valószínűleg a négyszeres teljesítmény már olyan ritka, hogy a tizenhatszoros jutalom is ritkán jön szóba. Menynyi legyen a jutalma egy tőzsdeügylet sikeres lebonyolításának? A beadott érték ötszöröse, tízszerese, ezerszerese vagy milliárdszorosa? Ha mondjuk, maximálnák az elnyerhető jutalmakat, megállna az élet? Tönkremenne a tőzsde, ha mondjuk, csak 1-100 közötti szorzóval lehetne keresni?

Közgazdászoktól nincsen válasz ezekre a kérdésekre, fel sem igen vetik őket. A biológiai tudományok viszont jól ismernek teljesen hasonló jelenségeket, mint például az evolúciós "megszaladás" esetei. Ha egy faj evolúciójában valamilyen pozitív, de kellemetlen mellékhatással is járó tulajdonsággal rendelkezik egy faj, az előnyök és a hátrányok rendszerint kiegyenlítik egymást. Ha viszont olyan helyzet alakul ki, hogy egyetlen nagyon előnyös tulajdonság, például szexuális vonzóerő hajtja az adott tulajdonság evolúcióját, akkor, ha annak hátrányos következményei is vannak, a hátrányok mértéktelenül megnövekedhetnek, és ez előbb-utóbb a faj kipusztulásához vezet. Az óriás ősszarvas pusztulását az agancs mértéktelen növekedése okozta, a paradicsommadarak színes vonzó tollruhája is a pusztulás szélére sodorta már az idetartozó fajokat.

A pénzpiacok egyetlen hajtóereje a profit, és itt nem működnek más, a reálgazdaságban megtalálható hajtó- és viszszatartó erők, itt nincs felső határa a piaci igénynek. Előáll a tipikus "megszaladási" helyzet, ezért omlik össze most a pénzpiac. Egyetlen hajtóerő, ellensúlyok, megfelelő szabályozás nélkül, biztos katasztrófa. Rendszerelméleti alaptételeket sértettek!

Sajnos más tudományos folyóiratokat lapozgatunk.