A globális gazdasági buborékok keletkezése és kipukkadása természetes. Az (amerikai) birodalmi világvezérlés kiegyensúlyozás nélküli politikai buborékot keletkeztetett: az egy központú, erőalapú szabályozást. Ez a politikai világbuborék egyszerre repedt meg a gazdaságival. A rendszer túlélte magát: meghalt. Most keressük a politikai és gazdasági szervezeteit és intézményeit az ellenőrizetlen globális vállalatok, pénzügyi szereplők szabályozásának és a több központú politikai együttműködésnek.

Az elmúlt két évtizedben azt hihettük, hogy a világ egy irányba, egy modell felé tart, ahol fokról fokra minden univerzális szervezet és norma az angolszász főáram nyelvét beszéli, a válság azonban visszavezet minket a modellek versengéséhez, békés egymás mellett éléséhez. Az angolszász, az európai, a kínai, a japán és az orosz modellek mind válságban vannak, hiszen a korábbi hatalom- és munkamegosztásra épültek, amelynek vége. Mindnyájuknak most kell új megoldásokat és kölcsönös kapcsolódási pontokat keresniük.

Másrészt sújt minket az életforma, az amerikai típusú way of life válsága, amely az egész világot hozzászoktatta, hogy azért termeljen, kereskedjen és szolgáltasson, hogy kiszolgáljon egy csábító életformatípust. A fenntarthatatlan növekedést a fenntarthatatlan életforma táplálta. De vajon milyen lesz az új, fenntartható életforma fogyasztási, megtakarítási modellje, életvilága? Ahogy az ötvenes évek végén nem sejtette senki, hogy miként rombolja le szüleinek életvilágát egy évtized alatt egy globálisan új nemzedék, ugyanúgy a hetvenes évek végén se tudta senki, hogy a világháború után a szociális állam modelljéhez szokott életvilágok hogyan fognak majd átalakulni a thatcheri-reagani világban, most megint csak találgathatunk. Az önmegvalósító, önszervező proletár reneszánsz (Hankiss) folytathatatlan, de aligha van visszatérés egy korábbi, szociális állam keretezte "közösségi" életvilághoz.

Még jobban hat ránk Európa válsága. Európa nagyhatalmai és az európai közös intézmények hitték, hogy Európára nem hat a válság. Folyamatosan késve, a korábbi ortodoxiához ragaszkodva, nemzeti keretek közt cselekedtek. S ha Amerika részben-egészben áthárította pénzügyi válságát a világra, ha a világnak váratlanul az amerikai mérgezett pénzeket kell valódiakra váltania, Irakért és az amerikai fogyasztói buborékért fizetnie, s most 1500 milliárdos elmaradt amerikai fogyasztást pótolnia, akkor Európa fejlettebb része azon igyekszik, hogy továbbhárítsa válságát a gyengébbekre és a fejletlenebbekre: ránk. Az október 12-i párizsi döntés, hogy az euróövezet országai és Nagy-Britannia kölcsönösen kimentik egymás pénzügyi szereplőit, de minket nem, az övezeten kívüli európai országokat kizárta, tizedrangúakká degradálta. Pénzintézeteink és országaink kockázata radikálisan megnőtt, minden fundamentális változás nélkül. Likviditási sivatagban találtuk magunkat, ahol minden korty vízért sokszorosát kell fizetni. Bebizonyosodott, hogy nyugat-európai társaink csak a legvégső esetben és saját befektetéseik érdekében hajlandók mentőkötelet vetni, ám ehhez a kötélhez se ők adják az anyagot.

Tettamanti Béla A kelet-közép-európaiak alkalmatlanok érdekeik közös és egyéni képviseletére. Sokkal kisebb és érdektelenebb kérdésekben szembementek az európai nagyhatalmakkal, vétóztak, rosszalkodtak - most viszont rémülten, döbbenten vagy gyengén hallgatnak. Az EU Bizottság legutóbbi javaslata egy 200 milliárd eurós, a tagországok GDP-jének 1,5 százalékát kitevő csomagról szól, illetve az ECB várható jelentősebb kamatcsökkentése szükséges, de nem elégséges lépések. Mivel a régió országainak bankjai továbbra se jutnak forrásokhoz, limitjeiket anyáik korlátozzák, a kelet-európai termelés, kereskedelem, szolgáltatás és fogyasztás hitelek nélkül vagy romló hitelfeltételekkel mindenkinél előbb berogy, s vállalatai dominókként dőlnek sorba. Ehhez járul, hogy a leálló, konjunktúraérzékeny iparágak, szolgáltatások - autó-, elektronikai ipar, kereskedelem, turizmus - először a térségben csökkentik kapacitásaikat, bocsátják el a munkaerőt. Mindez éppúgy hat a reformokat végrehajtó, helyes gazdaságpolitikát követő lengyel, cseh, szlovák gazdaságokra, mint a 2001 és 2006 között helytelen gazdaságpolitikát folytató és a reformokat elmulasztó magyarokra. De az előbbiek közül Lengyelország kialkudott egy 10 milliárd eurós likviditásjavító csomagot az ECB-től, és Szlovákia január 1-jétől euróövezeti tag lesz, illetve mindhárom országnak konjunkturális és nem szerkezeti a válsága.

Minket, magyarokat, egyszerre büntet a világ és saját ostobaságunk. A világ büntetése részben a 2001-2006-os gazdaságpolitikai teljesítményért és az 1998-2008 között elmaradt reformokért, illetve az ebből származó hiteltelenségért következett és következik. Igen, a világ ítélete jelentős részben nem a bonyolult magyar valóságon, hanem egy virtuális magyar világon alapszik. A nemzetközi sajtóban és a Társaságban, amely a világfalut kormányozza, évtizedek óta nem volt ilyen rossz képünk. A békés, igyekvő, vezető reformer Magyarországból, a forradalomban hősies, köznapokban szorgalmas, vendégszerető magyar népből és kiemelkedően tehetséges elitjéből a nagyvilág előtt egy lemaradt, reformokba belefáradt, megbízhatatlan, összeférhetetlen, nacionalista, potyautas népi és elit populizmus magyar világának képe bontakozik ki. Igen, érdekük is, hogy cserbenhagyásukat indokolják a mi rossz képünkkel. De miért éppen a rossz tanulót mentenék?

Magyarországon a válságkezelés is válságban van. A nemzetköziválság-kezelők - Brown, Merkel, Strauss-Kahn - az IMF-en keresztül megállították a forint összeomlását. De most itt állunk a pénzügyi és a reálgazdasági válságok egymásba gabalyodásában. Innentől saját ostobaságunkért kell fizetnünk. A jegybanki árfolyam-politikáért súlyos volt az ár. Fizetjük, hogy nem tud, nem akar friss forrásokat teremteni a likviditási sivatagban, s így bankjaink akarva-akaratlanul bedöntik a vállalatokat. Most fizetünk azért, hogy senki nem tudja rávenni a likvid anyabankokat a kockáztatásra; hogy lányaikkal ne ki-, hanem bevonuljanak. Most fizetünk azért, amiért senki nem hiszi, hogy a miniszterelnök komolyan gondolja a reformokat, hogy a kormány képes lenne bármiben még komoly megegyezésre. (Az 1400 milliárd forintos Bajnai-féle fejlesztési csomag szükséges, de nem elégséges, alig segít a közvetlen válságkezelésben.)

Most fizetünk amiatt, hogy az ellenzék nem képes, nem akar sem a válságkezelésben, sem a szükséges nagy rendszerbeli átalakításokban részt venni. Orbán a Cameron-dilemmát a várakozással oldotta meg. David Cameron brit konzervatív pártvezető előtti dilemma: vajon a brit munkáspárti gazdaságpolitika hibájaként és felelősségeként vagy a nemzetközi válság részeként kezelje-e a válságot; kívülálló bíráló és várakozó, vagy tevőleges együttműködő legyen-e a válságkezelésben? Cameron, akár Orbán, kormánypolitikai hibaként és kívülálló bírálóként kezeli a válságot, amely mind Brownt, mind Gyurcsányt kedvezményezi, mert a választók tetteket várnak. A különbség persze a tettekben is van: Brown betesz a gazdaságba, élénkíti a fogyasztást, nem törődve a hiánnyal, Gyurcsánynak ki kell vennie és még lejjebb kell vinnie a hiányt. Orbán ezért nem aggódik: az elvonások, a reálgazdasági válság 2009 tavaszán megsemmisítik az emelkedő kormányzati népszerűséget.

Fizetjük, hogy politikusaink a magyar látszatot nemcsak a valóságnál, hanem a nemzetközi látszatnál is fontosabbnak tekintették. Most adjuk meg az árát, hogy az elmúlt évtizedben a politikai elitben, a "ki kit győz le?", a "győztes mindent visz", az "aki nincs velünk, az nincs", az "ellenzék ellenség" elvei és gyakorlata, az erő- és konfliktuspolitika vált uralkodóvá. Nincs helye a "ki kivel egyezik meg?", a "győztes tudja, hogy lesz vesztes", a "pártok versenytársak, nem halálos ellenfelek" logikájának, és hogy az erő kivételes eszköz az észhez és a joghoz képest. A világ ma a kormányzóképesség legfontosabb részének tekinti a megállapodási készséget.

Az elmúlt évtizedben a népre hivatkozva leváltották a népet. Új, más népet nem választhatunk. Ha ép bőrrel akarunk kimászni életünk egyik legsúlyosabb válságából, csak remélhetjük, hogy a politikai, a gazdasági és a szellemi elitben lesz annyi belátás és szellemi, végrehajtási kapacitás, hogy kiegyezzenek a válság kezelésében s legalább egy-két stratégiai átalakítási kérdésben. Mindenkinek elemi érdeke, hogy közösen, egyeztetett módon, fáradhatatlanul járjanak közben az európai hatalmasoknál a térség és Magyarország vérkeringésbe való bekapcsolásáért. Ha kidobják az ajtón, be kell mászni az ablakon: nem lehetünk Európa és a világ számkivetettjei. A december 11-12-i európai csúcsértekezlet kulcsfontosságú lehet. A kormánynak hiteles javaslatokat kell tennie. Az ellenzéknek el kell köteleznie magát, hogy nem fogja visszacsinálni a kormányzati intézkedéseket, s a reformok, nem pedig a reformellenes népszavazások útját választja. Tekintélyes képviselőkre van szükségünk. A kormánynak és az ellenzéknek újra föl kellene állítania a 2006-os Konvergencia Tanácsot, amelynek nemzetközi hírű szakértői képesek megítélni és képviselni Magyarország új konvergenciaprogramját, s véleményükkel hatást gyakorolni a parlamentre, a kormányra, a jegybankra, a nemzetközi gazdasági és politikai közvéleményre.

A másfél éves rémisztő gazdasági helyzetet és politikai döcögést a közvetlen kárelhárítás, tűzoltás mellett arra lehetne és kellene használni, hogy megállapodásra jussanak a felek a parlament nagyságának (képviselők számának csökkentése) és az önkormányzatok átalakításának (régiókra, kistérségi alapokra helyezése) stratégiai kérdéseiben. Ez rövid távon erősítené a kölcsönös bizalmat kívül és belül, és 2010-től komoly gazdasági megtakarítással, közigazgatási ésszerűséggel és politikai szerkezetmódosulással járna. Politikai és társadalmi szerződésre van szükség a nyugdíjrendszer átalakításához. (Valószínűtlen, hogy megállapodás szülessen az adó, az egészségügy, az oktatás ügyeiben, s a lehetetlen erőltetése fölösleges.)

E témákat ki kell venni a választási kampánytémák közül. Senki nem használhatja választási előnyszerzésre, illetve a másik hátrányba juttatására, negatív kampányra. Nincs nagy bejelentés. Csúcsok csúcsa. Száztagú gyülekezeti zenekar. Zajgás. De van tárgyalás, felhatalmazás, szakértői kidolgozás, újabb politikai tárgyalás, és mindennek a végén bejelentés.

Franz Kafka írta: "Ennek a kútnak a mélyéről sohasem húzod fel a vizet." "Miféle kútból? Miféle vizet?" "De hát ki kérdez?" Csend. "Miféle csend?"

Fülsiketítő csend.