Zito a Világ Kupával, jobbra tőle Pelé

Fotó: GETTY IMAGES

Csodáltuk volna, ha nem a saját együttesét említi a brazil „király”, mégsem állítható, hogy kizárólag az elfogultság beszélt belőle. Elvégre a Santos 1962-ben, amikor elhódította a Sao Pauló-i bajnoki címet (össz brazil bajnokság 1971-ig nem volt), továbbá a brazil, a Libertadores és a Világ Kupát, összesen hetvenöt mérkőzést játszott, ennek kétharmadát megnyerte, tizennégyszer döntetlent ért el, és csak tizenegyszer kapott ki. Szerzett góljainak átlaga 3,18 volt, a társulatot pedig ugyanúgy „fehér balettnek” nevezték Dél-Amerikában, ahogyan a Di Stefano-, Puskásféle Real Madridot Európában. S együtt emlegették az amerikai kosárlabdás nagycirkusszal, a Harlemmel is, mert a gárda másik megszólítása az volt: Santos Globetrotters. (A labdazsonglőrök nem két fillérért járták a világot: Pelé nélkül 60 ezer, Pelével 120 ezer svájci frankért léptek fel egy-egy hírverő mérkőzésen „ideát”.)

Nem mellesleg hatvankettőben Brazília megvédte 1958-ban először elnyert világbajnoki címét, s bár Portugália válogatottja ki sem jutott a vb-re (a selejtezőkön az az angol válogatott előzte meg, amelyet a chilei torna első fordulójában 2-1-re legyőzött a magyar csapat), a BEK döntőjében a Benfica már másodszor aratott fényes győzelmet. Egy évvel korábban a Kubala Lászlót, Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt is felvonultató Barcelona ellen nyert 3-2-re, majd a Real Madridot múlta felül 5-3-ra, noha Puskás Ferenc három góljával előbb 2-0-ra, majd 3-2-re is a királyi gárda vezetett. A Santos–Benfi ca Világ Kupa-döntőt tehát kivételes érdeklődés előzte meg: az első meccset – noha Santos, ugyebár, Sao Paulo államhoz tartozik – Rio de Janeiróban, a Maracana stadionban rendezték, és a meccs közvetítése miatt az itthoni Krónikának megfelelő rádióműsort, a Voz do Brasilt (a Brazília hangját) két órával később kezdték.

Felháborodott telefonhívások és levelek nem árasztották el a rádiót, bár a brazilok nem voltak túl boldogok, mivel a Santos „csak” 3-2-re győzött. A házigazdák nagyobb különbségű diadalokhoz szoktak: a Libertadores Kupában például a bolíviai Deportivo Municipalra 6-1-es, a paraguayi Cerro Portenóra 9-1-es vereséget mért a garnitúra, ráadásul a sérült Pelé nélkül, akit Pagao, ha nem is pótolhatott igazán, egészen jól helyettesített. Az ifjú, akkor a huszonkettedik évében járó „uralkodó” csak a döntő – semleges pályán, Buenos Airesben tartott – harmadik mérkőzésére szállt be, és két góljával gyakorlatilag „kivégezte” a Penarolt (3-0).

Sorakozó! A Benfica (sötét dresszben) és a Santos a döntő visszavágója előtt
Fotó: GETTY IMAGES A második meccs némiképp izgalmasabb volt.

A brazilok 2-1-es montevideói győzelme után Santosban, a Vila Belmiro stadionban az uruguayi együttes 3-2-re vezetett, amikor a nézőtérről megdobták Carlos Roblest, a chilei játékvezetőt. A bíró beszüntette a játékot, ám a vendéglátók könyörgésére –hosszas szünetet követően – mégis a folytatásmellett döntött, és hat perccel a befejezés előtt büntetőt ítélt a Santos javára. Újabb csetepaté tört ki, az uruguayiak ugyanis meg voltak győződve róla: a döntnök csupán a tömegóhajnak akart megfelelni, mert szabálytalanság nem történt. A rend ismét nehezen állt helyre,majd újabb botrány tört ki: miután az abban az esztendőben 95 gólt szerző Pepe elvégezhette és bevágta a büntetőt, a partjelzők egyikét találták el egy behajított tárggyal, mire Robles lefújta, a délamerikai szövetség pedig 3-2-vel igazolta a találkozót.

Az uruguayiak soha nem felejtik el azt a mérkőzést, és mi se feledkezzünk meg arról, hogy a montevideói csapatot Guttmann Béla edző dirigálta, ami azért is figyelemre méltó, mert a Benficát szintén a honfitárs nagymester vezette a kettős BEK-győzelemre. (A lisszaboniak azóta sem nyerték el az öreg földrész legértékesebb klubtrófeáját.) A Világ Kupa-döntő idején viszont már Fernando Riera, a hazája válogatottját 1962 nyarán vb-bronzéremig vezető chilei tréner irányította a pirosfehéreket, akik azt remélték: a visszavágón ugyanúgy megtáncoltatják a Santos szambaművészeit, ahogyan azt a madridi fehérekkel tették.

Arra nem nagyon akartak emlékezni: 1961 júniusában már volt egy Santos–Benfica meccs, mégpedig a párizsi nemzetközi tornán. A találkozón a „portugál Pelé”, Eusebio triplázott, csakhogy a mesterhármast az után érte el, hogy a brazil együttes 5-0-ás előnyt szerzett... A Miroir Sprint című francia lap ekképpen jellemezte a valódi Pelét: „Alfredo Di Stefano a világ legjobb csapatjátékosa, a brazil csodacsatár pedig a labdarúgás legnagyobb virtuóza.” A találkozó (jó eredmény) 6-3-mal zárult, s a meccset ugyanaz a francia Schwinte vezette, aki a Világ Kupa-döntőmásodik találkozóját is dirigálta.

Nem ez volt az egyetlen hasonlóság: a Lisszabonba negyvenöt tagú küldöttséggel érkező Santos megint 5-0-ra elhúzott. A Luz (Fény) stadionban mindenekelőtt Pelé ragyogott: szédületes szólóival rendre halomra döntötte a Benfica védőit. Az első gólt ugyan – Pepe átadásából – közelről szerezte, ám a következő hármat egyaránt a félpályáról indított, követhetetlen szlalomjai előzték meg: kettőt maga fejezett be, egyet pedig Coutinho, akinek csak az üres kapuba kellett segítenie a királyi cselsorozat végén hozzá passzolt gömböt. (Coutinhóról a 10-es számú bálvány azt mondta: „Ő az ideális partner.Mindig kitalálja, hogymikor adom és mikor várom a labdát.”) Az ötödik brazil gólt az a Pepe érte el, akiről ezt írták: „A Santos történetének legnagyobb földi futballistája. Pelé földön kívüli volt.” (Erre rímel a brit televízió közvetítése az 1970-es világbajnokságról. A szakkommentátorok egyike, Malcolm Allison, a neves angol edző így szólt a másikhoz, Pat Crerandhez, a Manchester United 1968-ban BEK-győztes (a döntőben éppen a Benficát felülmúló) játékosához: – Betűzd le Pelé nevét! Mire Crerand azt mondta: „G-o-d.”) Costa Pereira, a lisszaboni kapus is hasonló szellemben nyilatkozott: „Azzal mentem ki a pályára, hogy tízes mezben egy igazán nagy játékos áll majd velem szemben. De kiderült róla: ő egy másik bolygón született.” A balszélső Antonio Simoes pedig még évtizedekkel később is így vélekedett: „A futballtörténet két legragyogóbb együttese az 1962-es és az 1963-as, a Világ Kupát megvédő Santos, valamint az 1970-ben százszázalékos teljesítménnyel vb-aranyérmet nyerő brazil válogatott volt.”

A korabeli méltatások közül idézzük fel még azt, amellyel a Tipp című bázeli újság jellemezte a Santos támadósorát: „Mintha szellemek lennének. Nyilvánvalóan képesek a szilárd tárgyakon is áthatolni.” Az itáliai kritikák egyike pedig ekképpen hangzott: „Tűnődni kell, vajon játsszák-e valaha is Európában úgy a futballt, ahogyan Brazíliában? Mi itt, a kontinensen legföljebb műkedvelők vagyunk az igazi művészekhez képest.” (Olaszország válogatottjában 1962-ben olyan labdarúgók szerepeltek, mint Cesare Maldini, Salvadore, Trapattoni, Rivera, Altafini, Maschio, Sormani, Sivori. Ők voltak a „műkedvelők”... Igaz, a brazil Altafinit és Sormanit, valamint az argentin Maschiót és Sivorit honosították.) Utóbb összeállították minden idők legkiválóbb Santos-tizenegyét. Abban nyolc labdarúgó – Gilmar, Mauro, Calvet, Zito, Dorval, Coutinho, Pelé, Pepe – kapott helyet a lisszaboni hősök közül. (A három „kiegészítő” ember: Carlos Alberto, Rildo, Clodoaldo.)

Nem csoda, ha hatvankettőben le sem került a lapok címoldaláról: „Santasticos”.

BENFICA–SANTOS 2-5 (0-2) 1962. október 11., Lisszabon, 73 000 néző. Jv.: Schwinte (francia).

Benfica: Costa Pereira – Jacinto, Humberto, Raul, Cruz – Cavem, Coluna – Augusto, Santana, Eusebio, Simoes.

Santos: Gilmar – Olavo, Mauro, Calvet, Dalmo –Zito, Lima – Dorval, Coutinho, Pelé, Pepe.

Gól: Pelé (15., 25. és 64.), Coutinho (48.), Pepe (77.), Eusebio (85.), Santana (89.).

Kapcsolódó cikkek: Nyelvi csapás | Pécs A és Pécs B | Politika és giccs | Szenes Hanna, az elfelejtett magyar vértanú | Visegrád