Rothman Lenke képzőművész a svéd parlament épületében felállított Wallenberg emlékműve előtt

Erre utal többek között az, hogy a svéd politikai vezetés még az utóbbi időkben is hivatalos vizsgálóbizottságok sorát hozta létre, és a svéd külügy ma is finanszírozza a Wallenberg-rejtély megfejtését célzó különféle kutatásokat.

Az elmúlt húsz évben lefolytatott nemzetközi, illetve svéd és orosz vizsgálatok nem sok új eredményt hoztak. A kutatók lényegében csak azt tudták megállapítani, ami már ismert volt: Wallenberget 1945. január 17-én Budapesten a szovjetek őrizetbe vették, Moszkvába vitték, ezután két éven keresztül börtönben tartották, majd állítólag 1947. július 17-én kivégezték. A svédek megkérdőjelezték ugyan a Wallenberg halálának időpontjára vonatkozó orosz verziót, de végül, sok vizsgálódás után is csak a bizonytalanságmaradt: noha többen is állították, mégsem találtak elégséges bizonyítékot arra, hogy Wallenberg 1947 után még életben lett volna.

A 2002-ben munkához kezdő és egy éven át működő Eliasson-bizottság (amely nevét Ingemar Eliasson svéd centrista politikusról kapta) már arra volt kíváncsi, hogy mit tett, illetve nem tett a svéd vezetés Wallenberg megmentése érdekében. A 2003 márciusában közzétett jelentésében a független – vagyis nem a kormánytól függő –bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a svéd kormány többnyire nem jól kezelte a Wallenberg-ügyet. A jelentés a svéd vezetés különös hibájának tartja, hogy a legkritikusabb évek alatt, vagyis 1945–1947 között feltűnő módon egyáltalán nem kezdeményezte a szovjet félnél eltűnt diplomatája kiadását. Ez a jelentés is – hasonlóan egy korábbi svéd vizsgálóbizottság megállapításához – szóvá teszi, hogy szakmai hibát követett el az akkori svéd nagykövet, Steffan Söderblom, amikor 1946. június 15-énMoszkvában Sztálin fogadta őt. A nagykövet közölte Sztálinnal: „Úgy informáltak minket, hogy Raoul Wallenberget a Vörös Hadsereg őrizetébe helyezték Magyarországon.” Mire Sztálin: „Igen parancsot adtunk arra, hogy a svéd diplomatákat Budapesten a Vörös Hadsereg az oltalmába vegye.” Söderblom így reagált: „Minden bizonnyal, de nekem az a személyes meggyőződésem, hogy Wallenberg Magyarországon baleset vagy gyilkosság áldozata lett.” Söderblom „fatális melléfogását” bírálva a jelentés megállapította, hogy a „legnagyobb mértékben helytelen lépés volt a nagykövet részéről, hogy a szovjetek előtt a személyes véleményét fejtette ki”. Igen árulkodó – áll a jelentésben –az a tény is, hogy az eredetileg egyórásra tervezett találkozó mindössze öt percig tartott.

Ugyanakkor a svéd vezetés Wallenberg ügyében elkövetett mulasztásait feltáró Eliasson-bizottság terjedelmes, 750 oldalas összefoglalójában elsősorban nem Söderblomot, hanem felettesét, Östen Undén akkori külügyminisztert tartja felelősnek: „Undén az 1950-es évek előtti időszakban az érdeklődés teljes hiányát mutatta a Wallenberg-ügy iránt.” Undén 1946. november 21-én találkozott szovjet kollégájával,Molotovval, de Wallenberg nevét még csak meg sem említette. Viszont ő (Undén) volt az, aki máskor kijelentette, hogy „Svédország nem kereskedik emberi életekkel”. Undén akkoriban sokat idézett álláspontját a szovjetek által nemegyszer szorgalmazott fogolycserével kapcsolatosan fejtette ki. – A svédek félreértették a szovjeteket. Az oroszok jelzései süket fülekre találtak – közölte lapunknak adott korábbi interjú jában Jan Lundvik svéd diplomata, volt budapesti nagykövet, utalva arra, hogy a svédeknek ezért sem sikerült a svájciakhoz hasonló fogolycsere. (Svájc 1947 ja nuárjában nyolc szovjet –köztük két dezertőr – fogolyért visszakapta Moszkvától két, Budapesten 1945 januárjában és februárjában letartóztatott diplomatáját.) – Semmi kétség, hogy a váltságdíj kifizetését és a fogolycserét is elutasító svéd álláspont nyomán a szovjetek elhatározták Wallenberg likvidálását. Minden bizonnyal azt gondolták – vélte Lundvik –, hogy minek bajlódjanakWallenberggel, akinek hollétét és létezését akkor már két éve amúgy is eltitkolták, ha a svédeket a diplomata sorsa nem igazán izgatja.

Ennél jóval messzebre merészkedik az egyik ismert amerikai Wallenberg-kutató. „Svédország a Wallenberg utáni kutatások ügyében egy olyan autóhoz hasonlítható, amelyet a sofőrje úgy vezet, hogy egyik lábával állandóan a féket nyomja”, írta az Eliasson-bizottság jelentését keményen bíráló tanulmányában Susanne Berger. A kutató azt kérdezi, mi az oka ennek a nagyfokú óvatosságnak. „Vajon a svéd diplomácia mulasztásai, a Wallenberg-ügy félrekezelése mögött csupán egyéni szakmai alkalmatlanság, dilettantizmus és érdektelenség áll, vagy ennél jóval többről, egy sokkalmélyebb probléma szimptómájáról van szó?”

A „svéd semlegesség” lehet az egyik magyarázata a svédek tartózkodó viselkedésének. Ugyanakkor Svédország semlegessége erősen kétségbe vonható annak ismeretében, hogy – mint azt nemrég egy svéd újság megírta – „Svédország zavaróan sok engedményt tett Németországnak a második világháború idején”. A svédek főleg vasércet, golyóscsapágyakat is szállítottak a háború alatt a németeknek, engedélyezték továbbá, hogy a Norvégiából Finnországba tartó német csapatok 1941-ben áthaladjanak svéd területeken.

A legkülönösebb rejtély azonban az, hogy az igen befolyásos Wallenberg család, különösen Raoul unokabátyjai, Jacob és Marcus Wallenberg miért nem lépett fel Raoul szabadon engedése ér de kében. „Semmi nyoma nincs annak, hogy a Wallenberg család követelte volna a svéd kormánytól, illetve az oroszoktól Wallenberg hazatérését. Egyetlen dokumentumot sem találtak, amelyben a Wallenberg család a svéd külügyhöz folyamodott volna Wallenberg elengedése érdekében”, állapította meg Susanne Berger. Az amerikai kutató szerint az egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb svéd család magatartása „további elemzést kíván”.

A svéd külügy új kutatásokat helyezett kilátásba Wallenberg születésének centenáriuma alkalmából is. Ahogy Carl Bildt svéd külügyminiszter a Wallenbergre emlékező centenáriumi év budapesti megnyitóján tartott beszédében megjegyezte: „Nem kívánjuk lezárni a Wallenbergdossziét”. Kérdésemre, hogy Svédország miért tűrte és áldozta fel diplomatáját, a svéd diplomácia feje elismerte, hogy Stockholm számára fontosabb volt a diplomáciai kapcsolatok fenntartása a Szovjetunióval. – Egyébként pedig – tette hozzá – a nagy hatalmú Sztálin akkor a Nyugat szövetségese volt.

Kapcsolódó cikkek: Pécs A és Pécs B | Politika és giccs | Santos Globetrotters | Szenes Hanna, az elfelejtett magyar vértanú | Visegrád