GALÉRIA a szigetről - M. Schmidt János képeihez klikkeljen a fotókra!

Mély a történelem, a sziget 2500-3000 évéből 1100-at magukénak is tudhatnak az itt élők
Népszabadság - M. Schmidt János Eshet a hó is akár, lehet akármilyen hideg, a nap mind tisztábban és melegebben bukkan fel éppen szemből, amikor az erdei úton a talpam alatt ropognak az éjjel befagyott tócsák. Őznek, vaddisznónak csupán a nyomát látni, csak az eb szimatolja őket, tavaly a magas hóban rókák szórakoztak felhőtlenül az árvízi töltésen, de a februári reggel már a tavaszi madárorgia hangjait előlegezi meg.

Még néptelen a Szentendrei-sziget, ez az eldugott sarka az országnak, húsz kilométerre északra a fővárostól, ahol a csendet alig töri meg a változások apró zsivaja. Ötvenöt négyzetkilométernyi, földtani értelemben fiatal képződményt, alig 2500-3000 éves földdarabot, négy települést – északról délre Kisoroszit, Tótfalut, Pócsmegyer-Surányt és Szigetmonostor-Horányt – ölel körbe a Duna mind a tízezer állandó lakosával. Akik között mind több a betelepülő. Mély a történelem, a sziget 2500-3000 évéből 1100-at magukénak is tudhatnak az itt élők.

– Egyetlen templom van itt, könnyen idetalál – mondja a telefonba a dunántúli családból származó, 46 éves Kovách Tamás református lelkész, aki tizenöt éve szolgálja a helyi közösséget, s aki meglehetősen csodálkozik, miért épp őt keresem. Pedig az ok egyszerű: mint a sziget történetének egyik legjobb ismerőjét emlegetik, s hát régi hírlapírói parancsolat, kocsmában és papnál kell keresgélni egy falu „titkait”, s akkor nagyot nem tévedhet a látogató.

Most sincs tévedés. A lelkész sorolja az 1100 éves szigeti történelem minden részletét, a római kor emlékeitől, a limes itteni maradványaitól, a Megyer törzs falualapító teremtésétől a mai állapotokig.

Kovách Tamás lelkész
Fotó: M. Schmidt János Majdnem Manhattan

Pócsmegyeren ma háromezer állandó lakos él, igaz, a háromezer kétharmada Surányban, ezen a szélesen elterülő üdülőterületen, amit még egy helyi földbirtokos, Surányi Miklós kezdett anyagiak reményében parcellázni a múlt század 20-as éveiben a filoxérajárvány miatt kihalt szőlőültetvények helyén. Surány amúgy New Yorkra emlékeztet, már legalábbis mértanilag kimért, precíz szerkezetét illetően, amely Hajós Alfréd olimpiai bajnok, építész tervezői keze nyomát viseli.

Főként a surányi, szétterülő üdülőövezetnek köszönheti Pócsmegyer, hogy a többi szigeti településhez hasonlóan nem öregszik a falu. A betelepülők révén növekszik az állandó lakosok száma, amely folyamat megtörte a hatvanas évek kiköltözési hullámát.

„Fiatal” nyugdíjasok adták-adják el budapesti ingatlanjaikat, hogy menekülve a főváros zajából, üdülőjüket lakóházzá alakítva itt éljenek, s fiatal házasok keresnek errefelé mind többen csendes otthont. Építkeznek és gyerekeik már ide születnek. Ennek következtében nemcsak Pócsmegyer, hanem az egész sziget korfája más, mint az átlagos magyarországi: nagyon sok a gyerek, a fiatal.

A lelkész körbevezet a nemrég felújított templomban – csak a felhúzható toronyórára nem futotta –, mutatja, melyik padban imádkozott Móricz Zsigmond, hol ült Ravasz László. A hivatalosan nyilvántartott gyülekezet 185 fős, de a templom az ünnepeken mindig megtelik, mondja, s hát sok idős van, aki nem jut el már a templomba, de igényli a lelkész állandó törődését.

Szigetlakói logika

Főként a surányi, szétterülő üdülőövezetnek köszönheti Pócsmegyer, hogy a többi szigeti településhez hasonlóan nem öregszik a falu. A betelepülők révén növekszik a lakosok száma, amely folyamat megtörte a hatvanas évek kiköltözési hullámát
Népszabadság - M. Schmidt János Mi tartja egyben a közösséget? – kérdezem. Hiszen az 1100 év önmagában talán még kevés.

– A hetvenes-nyolcvanas években sokan elköltöztek – gondolkodik el a lelkész –, az élet folyamatossága nagyot zökkent, kissé megroppant a közösség, de a régi falu mégsem esett szét. Az önszerveződés errefelé mindig nagyon erős volt. Van ugyanis egyfajta szigetlakói logika. Az a tapasztalaton alapuló, mélyen az emberekbe gyökerezett érzés, hogy a Duna egyszerre elválaszt és összeköt. Mert a szigeti falvak egyszerre voltak zárt, mert elzárt, csendes, és a hajózás miatt nyitott, zajos közösségek. És az új betelepülők ezt nagyon gyorsan megértik, amit segítenek a többnyire civil kezdeményezések nyomán létrejövő rendezvények.

Kovách Tamás nem leplezhető büszkeséggel sorolja, a december 5-i Mikulás-várást – főszervező az önkormányzat –, amikor megtelik a templom, az előtte lévő, kivilágított Bocskai térre feldíszített lovas kocsi hozza a Mikulást, s ahol tavaly is gazdára lelt 260 ajándékcsomag. Vagy a pócsmegyeriek 2010-es első világtalálkozóját, amelynek egyik szervezője ő volt, s amely alkalomból – szerkesztésében – testes tanulmánykötet is megjelent a falu történetéről, vagy a már hagyománnyá lett augusztus eleji Surány-fesztivált.

Mindez élhetővé teszi az életet a szigeten, ahol ugyanezt szolgálja az óvoda, az iskola bővítése, a surányi közösségi ház felépítése vagy a bekötőutak felújítása.

A nagypolitika? Az elkerüli a falvak hétköznapjait. – A legtöbb gyereket beiratják hittanra, bár nem mindegyik van megkeresztelve – mosolyog a lelkész. Itt nem lehet a nagy mondanivalókat állandóan ismételgetni. Nem könnyű minden héten úgy prédikálni, úgy megosztani a gyülekezettel a mai világban is „hitelképes” evangéliumot, hogy ne mindig önmagunkat vigyük a szószékre, mert az unalmassá válna. Na ezt már sokszor hallottuk – ezzel nem lehet a közösséget szolgálni, megszólítani, segíteni az embereket, jó célra használni az egyház szervező, közéletet befolyásoló erejét.

Az eper emléke

A hetvenes-nyolcvanas években sokan elköltöztek – mondja a lelkész –, az élet folyamatossága nagyot zökkent, kissé megroppant a közösség, de a régi falu mégsem esett szét
Népszabadság - M. Schmidt János Megkönnyíteni a hétköznapi gondokat, azt, hogy helyben alig akad munka, legfeljebb Budapesten, s nem a közeli váci, szentendrei körzetben, hogy a mezőgazdaságból nem lehet megélni, hogy már történelmi érdekesség a hajdani kofahajók sokasága, amely a pesti Fővám térre, a szentendrei Görög kancsó előtti piacra vitte a szigeten termelt zöldséget, gyümölcsöt, és főként az epret.

Az epret, amely – lásd a nyár végi epernapokat – Tahitótfaluban még tartja magát, de amelynek termesztési kultúrája Pócsmegyeren már lassan kihal. S ha elhal a tapasztalat, megszakad a folyamatosság, a kulturális örökség is halványodik. Pedig az itt termesztett zöldség, gyümölcs „más” – nem lehet ugyanis nyakló nélkül vegyszerezni az ivóvízbázis miatt.

A templomudvaron harsány gyerekek rúgják a labdát. A gyereksereg feltűnő Szigetmonostor művészeti általános iskolájában is. Horánnyal együtt 2400-an vannak állandóra bejelentkezve ebbe a faluba, az iskolát pedig lassan kinövi a 230-240 gyerek. Meglepő aránypár.

Bottlikné Grósz Ágneshez is úgy jutok el, mint a település múltját kutató, angol–történelem szakos tanárhoz. Egerből származik, harminc éve jött ide kezdő pedagógusként az önálló élet reményében, a szolgálati lakás ígéretével. 2007-ben igen gazdag tanulmányt tett közzé Szigetmonostor múltjáról, tele a helyiek által őrzött régi fényképekkel.

Ingáznak rendületlenül

– Nekem azonban nem a régmúlt jár a fejemben, hanem azok a téli hajnalokon a hideg havazásban bicikliző gyerekek, akik igencsak igyekeznek, hogy elérjék a dunakeszi kompot, amely a túlpartra, iskolába viszi őket. Itt elballagnak az általános iskolában, de van-e jövőjük? Ingáznak rendületlenül a tovább tanulók – mondja a tanárnő. Mennek Budapestre, Szentendrére, Dunakeszire. Ez az itteni élet velejárója.

Az itteni élet.

Molnár Zsolt polgármester
Fotó: M. Schmidt János Aki ide kiköltözik, egy életformát vállal. Azt, hogy a „bejárás” – s nemcsak a munkába, hanem moziba, színházba vagy népesebb kocsmába, társaságba – hihetetlenül sokba kerül, főként a megfizethetetlen benzinár és a satnya tömegközlekedés miatt. Ám aki ennek tudatában vállalja a szigetet, megtapasztalhatja: kivételes, háborítatlan környezetben él. Aminek fő oka szabad szemmel nem is látszik. A sziget alatt fekszik az a rendkívüli vízbázis, amelyből a fővárost a vízművek ellátja, s amely egyszerre átokként gúzsba köti az itt élőket, s áldásként érintetlenül megőrzi a természetet.

A falvak lakói és vezetői sokáig csak az átkot látták, de mostanában azon gondolkodnak, hogyan lehetne az „átokból” áldást varázsolni.

Tízezer alatt

Molnár Zsolt 39 éves polgármestere Szigetmonostornak. Itt született, Gödöllőn végzett agrármérnök, francia–magyar szakfordító, 2006-tól tölti be a tisztséget. Független jelölt volt, mint mind a négy szigeti település elöljárója, bár mint mondja, ami a politikai elkötelezettséget illeti, a ősszigetlakók többnyire jobboldaliak, míg a horányi betelepülők baloldaliak, netán jobbikosok. Ez a politikai elkötelezettség azonban nem nagyon foglalkoztatja a polgármestert: a kistelepüléseken ügyek vannak, mondja, nem pártpolitika.

Ezeknek az ügyeknek a képviselete pedig a személyes kapcsolatokon, ismeretségeken múlik. Úgy tízezer lakosnál tűnnek el a személyes nexusok, s változnak át a döntések pártszimpátia szerintiekké. Molnár Zsolt pedig a „tízezer” alatt gondolkodik. Öt-hatszázmillióból gazdálkodnak, s egyetlen cél vezeti: megtartani és erősíteni azt a közösséget, amelyhez évente nagyjából ötven új betelepülő csatlakozik. Ebben vagy harminc civil szerveződés segíti.

Bottlikné Grósz Ágnes tanárnő
Fotó: M. Schmidt János A négy szigeti polgármester viszonya jó. Ahol csak tudják, mindannyian egységesen a sziget egészének érdekeit képviselik, és a közös fellépés sokkal sikeresebb egy-egy uniós pályázat elnyerésénél, mint ha külön-külön próbálkoznának.

Ami pedig a közösség erejét, az őslakosok és a betelepülők összefogását illeti, az árvizekre utalva azt mondja: van a Dunának olyan magas vízállása, ami összefogja az embereket. Mint ahogyan van egy kérdés, ami megosztja a közösséget: milyen új Duna-híd a a épüljön a sziget és a budai oldal között. Nem egyszerű eldönteni, hídpárti vagy hídellenző legyen-e a helyi polgár.

Egy híd, nyolc komp

Ma a „szárazföldet” megközelíteni egyetlen hídon, a tahitótfaluin, valamint nyolc (közte három autós) kompon lehet. A sziget lakói tehát szinte hermetikusan el vannak zárva a külvilágtól, aminek hihetetlen előnyei vannak a háborítatlan környezet megőrzésében, a közbiztonságban, de aminek hátrányait az innen dolgozni bejárók nap mint nap érzik, amikor megváltják a nem éppen olcsó kompjegyet, vagy drága benzint égetve autón kerülnek a híd felé.

A 2008 szeptemberében átadott M0-s nagy híd engedélyezése során felmerült, hogy lejárót építenek a szigetre, de ezt felülírták a környezetvédelmi szempontok. Cserébe az akkori kormány ígéretet tett, valahol autós hidat építenek, hogy a szigetlakók egyszerűbben átérhessenek a budai oldalra, s a mentők, a tűzoltók is gyorsabban elérjék a szigeti településeket. Ennek helyét is megjelölték az engedélyben.

Aztán ebből sem lett semmi, maradt a terv, majd egy ígéret, hogy Szigetmonostor és a szentendrei Határcsárda között kerékpáros-gyalogos híd épül, a település pedig többmilliárdos kompenzációt kap.

Egy monostori népszavazás az autóshídhoz ragaszkodott. A polgármester a döntésnek megfelelően, tőmondatokban ismerteti a hivatalos álláspontot.

– Húsz éve csak böködünk a térképre – mondja –, hol legyen a híd. Szentendre minél délebbre szeretné látni, hogy a forgalom elkerülje. A természetvédelem a vízbázis megóvása miatt minél északabbra tolná, ennek alapján a legoptimálisabb hely a Határcsárdánál volna. A vitában egy centit sem haladtunk előre, miközben a kormányváltás után a megígért kompenzáció már lekerült a tárgyalóasztalról. Egy kerékpáros-gyalogos kis híd még mindig napirenden van, de a falu a bíróság előtt is keresi az igazát.

Seychelle-i gondolat

Amíg a polgármester száraz szavait hallgatom, azt jut eszembe: a Dunán nem lehet „kis” hidat építeni. Az előírások, s a logika szerint azt a legnagyobb – a 2002-es, 2006-os – dunai vízálláshoz kellene méretezni. Az akkori árvizeknél pedig még a tahitótfalui nagy átkelőt is le kellett zárni, mert a víz a 11-es út egyes szakaszait is ellepte, mint ahogyan Kisoroszit is körbekerítette. Azt pedig, hogy hol épülne meg az új átkelő, nemcsak a szentendreiek forgalomtól való ijedelme határozza meg, hanem a szigetlakóknak átok-áldás vízbázis is. Mert az azonnal átlátható: ha a híd kinyitja a forgalom előtt a szigetet, ott vége szakad a régi, vadregényes világnak, s vele alighanem az ivóvíz érintetlenségének is.

A sziget alatt fekszik az a rendkívüli vízbázis, amelyből a fővárost a vízművek ellátja, s amely egyszerre átokként gúzsba köti az itt élőket, s áldásként érintetlenül megőrzi a természetet
Népszabadság - M. Schmidt János Az eddig szófukar polgármester megélénkül, amikor a Seychelle-szigeteket, az Indiai-óceán paradicsomát említem neki. Ott több millió turistát is ki tudnának szolgálni, mégis limitálták a beutazók számát, mint ahogyan a szállodák magasságát is a pálmafákhoz igazították, mert ráébredtek, hogy különben nemcsak kivételes környezetüket teszik tönkre, hanem a saját jövőjüket is.

Bármennyire távol van is egymástól az Indiai-óceán és a Duna, azért van itt valamiféle párhuzam.

– Kétségtelen, hogy a vízbázis egyedi helyzetet teremt – mondja. – A sziget harmada maga Szigetmonostor, annak pedig kétharmada zárt, védett, őrzött terület, alig tudunk mozdulni. Ez arra kell figyelmeztessen: a szigetet nem tudjuk úgy fejleszteni, az itt lakók életkörülményeit javítani, ha úgy gondolkodunk, mint megannyi agglomerációs település, amely az átmenő forgalmat kiszolgáló vendéglátásból, a korlátlan betelepülésből él. A különleges helyzethez mért speciális jövőt kell találnunk, nem bánkódnunk kell az ivóvíz miatt, hanem az ivóvíz diktálta kényszerekből előnyt kell kovácsolni, úgy, hogy közben megkérjük az árát annak a hátránynak, amit az itt lakók a hatalmas kincs miatti elzártságukban elszenvednek. Nemcsak arról van tehát szó, hogy új utakon, nem a „tömegüzlet”, hanem a különleges kínálat jegyében szervezzük meg az itteni termelést, mondjuk, a biotermékek körében, hanem hogy a turisztika módját is ehhez igazítsuk, kihasználva a szinte érintetlen ősnövényzetet, a faunát. A vízművek gondolkodása is változik, kezdik megérteni, hogy a víz, amin szó szerint élünk, nem csak hátránya lehet az itt élőknek. Egy nemrég aláírt tízéves szerződés értelmében az ivóvíz minden értékesített köbméteréből egy forintot kapunk, s a cég a vízbázis védelmének jegyében támogatja a környezetvédelmi beruházásokat, fejlesztéseket. Túl ezen valamiféle „kártalanításra” az államtól is igényt tartunk.

És, hogy mit tesz a „seychelle-i gondolat” jegyében maga az önkormányzat? Véget vetett a belterületi bővítésnek, üdülőt lakóingatlanná átminősíteni csak bizonyos teleknagyság és ingatlan-négyzetméter után lehet. Magyarul: szűkítette a betelepülés lehetőségeit.

Február eleje van. Most még csendes és fagyos a sziget. A Víztorony kocsma is néptelen, csak néhány helyi fröccsöző tér be egy pohár italra, a tulajdonos szótlanul, legyintve panaszkodik a forgalomra, de a világ minden kincséért sem hagyná el a szigetet. Aztán, ahogy beköszönt a jó idő, mind több háznál hangzik majd fel a munka zaja. Flexelnek, fúrnak, faragnak, esténként meg a kertekben tivornyáznak. Élnek itt is, mint másutt. Még ha kicsit másként is.

A szentendrei-sziget adatsora

A Nagy-Duna vagy Váci-Duna és a Szentendrei-Duna által határolt, Kismarostól Vácig északnyugati–délkeleti irányban húzódó, innen déli irányban, Csillaghegy–Káposztásmegyernél végződő sziget. 30,85 kilométer hosszú, átlagosan 2,3 kilométer széles – legnagyobb szélessége Tahitótfalu és Vác között 3,8 kilométer –, területe 55,73 négyzetkilométer. Állandó lakosainak száma mintegy tízezer, ami nyáron az üdülőkkel tetézve eléri a harmincezret is. Páratlan gazdagságú természeti kincsekben. A „csápos” kutakból innen látják el ivóvízzel Budapestet, ezért a sziget legnagyobbrészt zárt, őrzött terület. Az ivóvíz kiváló minőségének biztosítéka a sziget talajának rétegződése: alul vízzáró rétegként agyag, felül homok és középen a vízszűrő kavicságy.

Kapcsolódó cikkek: Pécs A és Pécs B | Politika és giccs | Santos Globetrotters | Szenes Hanna, az elfelejtett magyar vértanú | Visegrád