Kézi vezérlés

Fotó: Kurucz Árpád

A szilárd tényekre támaszkodó, erős érvrendszerrel argumentált dolgozat, amely a Magyar Állami Operaház leépülésének több évtizedes folyamatát vizsgálta az intézmény funkcionális zavarainak és a közönség kontraszelekciójának tükrében, arra a következtetésre jutott, hogy a kultúra perifériájára került hazai operaművészet regenerálása az intézményi alapok teljes szervezeti és szellemi újragondolása esetén is szinte reménytelen: „Tehát ha lesznek is még jó opera-előadások Budapesten, ha javul is néhány fokkal az Opera működése, a magyar operakultúrának – a szó itt használt értelmében – alighanem vége van”.

A jelen állapotból visszatekintve a Fodor anamnézisében leírt akkori véghelyzet szinte aranykornak tekinthető. A rendszerváltást követően a politika a romokon is komoly pusztítást tudott végezni a Magyar Állami Operaházban, és az eleinte egyéni túlélésre, később egyéni karrierre berendezkedett, egymást az Andrássy úti kisföldalatti-járatok sűrűségével váltó belső vezetők hathatós közreműködésével a történelmileg belátható időn kívüli távlatba helyezte a kilábalás esélyét. Nem az operakultúra visszaperlésének lehetőségét, csupán a professzionális normarendszeren alapuló működés és a nemzetközi operasztenderdet megközelítő művészi munka esélyét. Ezt sokoldalúan alátámasztja a jelenlegi, válságmenedzselésnek nevezett improvizáció, kapkodás, koncepciótlanság és délibábkergetés.

A válság akkor vált akuttá – a 80-as években –, amikor az operajátszás világfejlődésnek indult. Nálunk addigra kiürült a múlt, egyértelmű lett, hogy a „kultúrpolitikának” utoljára az 50-es években volt elképzelése az Operaház feladatáról, azóta viszont mind a mai napig presztízs- és reprezentációs célokra használja. (Ez visszafelé sült el január 2-án, amikor az emblematikus épületnek sikerült az előtte tüntető tömeggel szemben odabent kihívóan az alkotmányosság „halotti torát” ülő politikai elit gyűlölt jelképévé válnia.) A 80-as évekre már tömegében mutatkoztak a korábbi mulasztások következményei, az utánpótlásképzés elhanyagolása szinte minden területen (vezetők, karmesterek, rendezők, háttérszakmák), az általános szakemberhiány, a túlméretezett belső szervezeti, illetve külső műsorstruktúra tarthatatlansága, a fegyelem és a művészi etika hanyatlása, a technikai erózió, a szcenikai züllés, az üzemszerű működés (a repertoárrendszer), illetve a magukra adó operaházak rangját meghatározó különleges bemutatók kiegyensúlyozott arányának megbomlása. Mindez olyan időben következett be, amikor a hanghordozók technikai tökéletesedése és az operajátszás posztmodern innovációja világszerte kikényszerítette részint az élő zenei hangzás, részint a zenés színház (Musiktheater) felértékelését. Ezzel szemben nálunk, főként művészi-esztétikai meggondolásnak hazudott egyéni érdek- és pozícióvédelmi okokból, a „közönségigényre” hivatkozás hamis érveivel, épp az ellenkező tendencia, a tradicionalizmus és a konzervativizmus bástyái erősödtek meg.

Fotó: Kurucz Árpád A rendszerváltás után a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg. A politikai kurzusváltozásokhoz kapcsolódó hektikus vezetőségváltások teljes káoszhoz és demoralizáláshoz vezettek. Villanásnyi időnként cserélődtek az átgondolatlan reformtervek és a csődstruktúra tartósításának képviselői. Hol az elherdált plusztámogatások, hol az alapműködést kockáztató elvonások fokozták a válságot. Szakismeret, tekintély és kompetencia nélküli személyek kerültek vezető pozíciókba. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy elolvassa, miért kifogásolta Fodor Géza olyan hatalmas szellemi potenciállal rendelkező, zseniális művészek 60-as évekbeli operaházi vezetői tevékenységét, mint Nádasdy Kálmán és Ferencsik János – lényegében alkalmatlannak nyilvánította őket a főigazgatói és fő-zeneigazgatói funkció teljes spektrumának lefedésére –, szemlesütve böngészheti, ki mindenki kerülhetett a rendszerváltás után egy kultúrájára büszke európai főváros önmagát a nemzetközi ranglista előkelő helyére soroló állami operaházának élére. De ha a maguk művészi területén kiemelkedő alkotók kerültek volna is oda – elvétve előfordult: Fischer Ádám és Kovalik Balázs –, ők ugyanúgy bukásra voltak ítélve, mint a középszerűek és a jellegtelenek. Egyfelől a megcsontosodott struktúra és az áporodott szellem az Operaházban, másfelől a dzsentroid nyegleséget és a múltba révedő politikai autokratizmust összeolvasztó (ál)tekintélyuralom az országban eo ipso akadálya minden felvilágosodott kulturális-művészi elképzelés és perspektivikus reform megvalósulásának.

A szakmai konszenzusokon alapuló, értékorientált döntéseket helyettesítő, bármilyen „előjelű” kézi vezérlés provinciális és katasztrofális. Egy magánemberként dicséretesen operabarát miniszter (volt ilyen) végiggondolt és végrehajtott koncepció nélküli „pénzkijárása” éppúgy rendszerhiba, mint egy futballmániás miniszterelnök önmagát operai szakemberré fölkenő és hirtelen felindulásból intézményvezetőt rögtönző gesztusa, amihez „nagyvonalúan” némi aprópénzt is odavet, majd egyetlen váll- és tollvonással kamatostul visszaveszi. Kegyúri rendszerben természetes (de komikus), hogy operaénekesek a miniszterelnöknél instanciáznak panaszaikkal, s a szereplését az abszurd operaházi viszonyok miatt a főpróbahéten lemondó külföldi karmester is vele levelezik, mint azzal a személlyel, akihez „minden ügy tartozik”. Az Illetékes Elvtárs szerepe utoljára Koltai Róbertnek állt jól. Előtte sem sokaknak. Ferenc József egy alkalommal felrótta Gustav Mahlernek mint operaigazgatónak – Fodor Géza említette a példát –, hogy egy előadásra késve érkező főherceget nem engedett be a páholyába. A császár utóbb elismerte a tiltás jogosságát, és csodálkozva megkérdezte, hogy az opera tényleg ilyen komoly dolog-e. Nálunk a közelmúltban egy vendégművészekkel, eladott házzal meghirdetett előadást kellett felső utasításra és alig burkolt legfelső fenyegetésre lemondani, mert a bankcézár kizárólag azon a napon tudott találkozni nemzetközi barátaival az e célból évente egyszer rendszeresen kibérelt intézményben. (Az eset nem a jelenlegi miniszterelnök hivatali idején történt.)

Most akkor tényleg: komoly dolog az opera?

Mennyire lehet komoly ott, ahol nincs operakultúra, az Operaházban nincsenek az „üzemelést” meghatározó szakmai normatívák, illetve az irányításra és működtetésre alkalmas személyek? (Az előbbieken széles látókörű, nyitott szellemű vezetőket, az utóbbiakon mesterségüket magas szakmai szinten művelő gyakorlati szakembereket értve.) És nincs közönség sem, amelynek igénye volna az operára mint a posztmodern életérzést elementárisan kielégítő, mindenhol máshol diadalmas műfajra. Fodor már húsz évvel ezelőtt rámutatott, hogy az opera nálunk elvesztette a legérzékenyebb, legfelkészültebb, legnyitottabb kultúrafogyasztó réteget. A magyar értelmiség jár színházba, jár hangversenyre, jár kiállításra, de nem jár operába. Külföldön időközben felnőtt egy új közönség. Bécsben láttam, milyen rezzenéstelen figyelemmel követik végig Beat Furrer Wüstenbuch című elvont, metafizikai kérdéseket fölvető, sorozatban játszott operáját. Itthon ezzel szemben hamis elméletet terjesztenek arról, hogy a fiatalok a Tosca hagyományos előadásától rendülnek meg, aminek az ellenkezője igaz. A „befejezett múlt” mint kulturális szolgáltatás tökéletesen hidegen hagyja őket, de nyitottabbak a jelen autentikus nyelvén megszólaló művekre.

„A fiatalok ugyanis először mindenből a mait, a kortársat akarják megismerni, s aztán mennek vissza a XIX., XVIII., XVII. századba”, mondja Heller Ágnes, nehezményezve, hogy nálunk más országokkal ellentétben az idős, konzervatív közönség zenei igényeit szolgálják ki, ahelyett, hogy új igényeket támasztanának. Az évtizedek óta tartó megcsökött, avítt, retrográd esztétikai ízlést preferáló „operai szemlélet” meghozta keserű gyümölcsét. A pincétől a padlásig terjedő széles körű szellemi süketség és vakság, még inkább a dühödt elutasítás, amely Kovalik Balázs legjobb rendezését, a Fideliót – Beethoven kétarcú, realista-elvont, a mi hagyományos dramaturgiai katekizmusunk szerint mindig csak féloldalasan láttatott remekművét – sújtotta, szomorú igazolása az innovatív értékek elől bezárkózó hazai operai recepció érzéketlenségének. Ezért a szakirodalom is felelős. Fodor Géza óta – épp a Fidelio bemutatójára indult, amikor rosszul lett, és nem kelt fel többé a betegágyból – fájdalmasan hiányzik az a kivételes szakismereten túl tárgyának (önélvezeti ornamentikák helyett) alapos, az elemzéshez elengedhetetlen teret és érvrendszert szentelő kritika, amely zenei-színházi totalitásukban értelmezné az alkotásokat.

Színházilag leértékelt operakultúrák is előttünk járnak a nyitásban. Nemrég két izgalmas előadást közvetített az egyik külföldi művészcsatorna, nem a mifelénk gúnyosan emlegetett, „kifacsart ízlésű” német operaházakból, hanem a konzervatív, az operaszínházra „mit sem adó” Olaszországból, ráadásul a reprezentatív milánói Scalából. Megdőlt az érv, hogy a csúcsintézményben nem lehet meghaladni az évszázados hagyományt. Nyilván vannak Olaszországban, akár Milánóban is, alternatív operatársulatok, de az említett két produkció, a Carmen és a Don Giovanni az olasz opera fellegvárában és szentélyében maga volt – az itthon használatos terminológia szerint – a fölforgató rendezői színház. A Carment az olasz alternatív mozgalom egyik provokatív nagyágyúja, Emma Dante rendezte. Eközben nálunk két, nem jegyzett olasz rendező vendégeskedett, siralmas eredménnyel.

A veterán Gianfranco de Bosiót világhírűnek beállítani, mert korábban dolgozott celluloidszalagra és reprezentált egy tömegrendezvényt, a veronai operafesztivált – magyarországi munkáinak lesújtó kritikai recepciója és a vele dolgozók szenvedéstörténetének meghallgatása ébreszthetett volna iránta némi kételyt –, nagyfokú tájékozatlanságra vall az operavilág szellemi és szakmai trendjei felől. De Bosio összeügyetlenkedett, borzalmas Don Giovannija, előtte az Ivan Stefanutti rendezte kínos Simon Boccanegra (a hagymázas Bolero/Kékszakállú 3D-ben dimenzionált kudarcáról nem beszélve) a megbízásokat realizáló menedzsment alkalmatlanságának bizonyítéka. E rendezők ismételt meghívása tűrhetetlen lenne. A Mozart- és a Verdi-opera spórolós időkben különösen pazarló, ódivatú és használhatatlan díszlete önmagában menthetetlen. Mindkét esetben egy kisebb vagyont lehetett volna jobb célokra fordítani.

Ahogy Fodor Géza jósolta, a felújítások között vannak egészen jó előadások is a Magyar Állami Operaházban. A nemrég egyszeri alkalommal négyes blokkban játszott Aida hazai szereplőkkel megfelel az intézmény hagyományos presztízs- és reprezentációs céljának, bár a szereposztás bármikori kényszerű változtatása akár egyetlen szerepben széttörte volna a színvonalas énekes teljesítmények viszonylagos harmóniáját. A túlnyomórészt külföldi közönség megtöltötte a nézőteret, a múltnosztalgia visszfénye változatlanul vonzó. De mi a jövőperspektíva, a porosz kíméletlenséggel és a humánerőforrás – ti. a művészek tehetsége – iránti szokásos érzéketlenséggel végrehajtott „rendteremtésen”, magyarán a leépítésen kívül? Az Erkel Színház talált pénzből meghirdetett helyrepofozása és (tervezett) újranyitása visszaállítani készül a „monstruózus operakombinátot” (Fodor Géza), ahelyett, hogy mint önálló intézményt versenytársként léptetné föl. A Köztársaság téri épület „később végzetesnek bizonyult megszerzése” az Operaház által (1951) az operagyár repríze elé is baljós előjeleket vetít.

A vidékről buszokkal felhozott nézők ötlete – az elsorvasztott helyi operajátszás pótlásának korszerűtlen kísérlete – újraéleszti „a mesterségesen felszaporított közönségre” építő népszínház illúzióját. Ideje felébredni a delíriumból. Az Erkel Színháznak már a bezárása előtt sem volt közönsége. Azóta tovább csökkent az igény, a nívó és a pénz. Miből fogják finanszírozni a milliárdos éves működést? Milyen tartalommal töltik meg a két házat, ha jelenleg egyre sincs elfogadható elképzelés, szellemi horizont, szakmai háttér és az alapszínvonalat biztosító művészi kapacitás? Milyen távlatot sejtet az a tény, hogy sorrendben a gazdasági igazgató, a fő-zeneigazgató, a balettigazgató, az ügyvezető igazgató és legvégül a főigazgató posztját akarják megpályáztatni, vagyis fordítva ülnek a lovon? A kérdések száma végtelen.

Már csak egyre van hely: ennyire komolytalan dolog az opera?

Kapcsolódó cikkek: 'Minket aztán jól megszívattak' | Kutuzov II. | Ránc az alsónadrágon | Remekül kell játszani, fiúk! | Talpra, magyar...