Tank, család, galamb

Fotó: Teknős Miklós

Az újsághír valódiságáért nem állok jót. Alighanem csak városi legenda volt. A hangsúly az „örökön” és az „ideiglenességen” van, mely utóbbi négy és fél évtizeden át tartott.

Amit nálunk „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatoknak” hívtak, annak oroszul a hivatalos neve Déli Hadseregcsoport volt. Juzsnaja Gruppa Vojszk: JuGV, kiejtve: Jugeve.

A szovjet csapatok az 1947-es békekötésig hivatalosan is megszállóként voltak itt. Azután azzal indokolták itt-tartózkodásukat, hogy ők biztosítják az összeköttetést a Szovjetunió és Ausztriában állomásozó haderői között. 1955-ben az osztrák államszerződés aláírásával és a szovjet csapatok Ausztriából való kivonásával ez a jogcím is megszűnt.

Leharcolt mosdó
Fotó: Boros Jenő Az 1956-os forradalom leverésére idevezényelt további csapatok részleges visszavonását követően született meg az a kétoldalú szerződés, amelynek értelmében ezen a néven létrejött és folytatta ideiglenes állomásozását hazánkban a Déli Hadseregcsoport. 1958-ban maga Nyikita Hruscsov vetette fel Kádár Jánosnak, hogy hazaviszik a szovjet erőket, de Kádár óvatos duhaj lévén, továbbra is nyugodtan akart aludni, ezért elutasította az ajánlatot.

A szovjet csapatok állomásoztatásának a „testvéri” országokban természetesen belpolitikai, mondjuk úgy: belbiztonsági okai voltak. De nem kizárólag. A korabeli indoklás szerint a NATO, ha megtámadja a Varsói Szerződést, az első csapást a Német Demokratikus Köztársaságra méri. Az NDK-ban, úgymond, azért kell annyi (most már tudjuk: kb. félmillió) szovjet katonát állomásoztatni, hogy ezt a támadást azonnal vissza lehessen verni. Hogy mennyire hitt a Kreml a NATO-fenyegetésben, nehéz volna megmondani, de sokat elárul, amit Mihail Burlakov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport utolsó előtti és az (NDK-ban állomásozó) Nyugati Hadseregcsoport utolsó parancsnoka nyilatkozott 2005-ben a Kommerszant-Vlaszty hasábjain: „A Szovjetunióban létezett a megelőző csapás koncepciója. Ez azt jelentette, hogy a feszültség kiéleződése esetén mi kezdtük volna? –Természetesen. Miért, talán be kellett volna várnunk, amíg ők támadnak?... – Az atomfegyver bevetése szerepelt a tervekben? –Természetesen. –Mi vetettük volna be elsőként? – Természetesen. – Gromiko külügyminiszter több alkalommal is kijelentette, hogy a Szovjetunió nem fogja elsőként bevetni az atomfegyvert. – Hát ő egyet mondott, a katonák pedig mást gondoltak. A háborúért mi felelünk.”

A 60-as évektől a teljes kivonásig két gépesített lövész- és két harckocsizó hadosztály, jelentős légierő, több önálló rakétaosztály és különleges egység állomásozott Magyarországon. Létszámuk a polgári alkalmazottakkal és a hivatásosok családtagjaival együtt meghaladta a 100 ezer főt. Budapest, Tököl, Kecskemét, Sármellék, Fertőd, Tata, Székesfehérvár, Szentkirályszabadja, Dombóvár – csak kis töredéke azoknak a településeknek, amelyek szovjet katonáknak adtak „otthont”. Nemcsak laktanyáik, repülő- és lőtereik, szigorúan titkos hadászati objektumaik voltak, hanem saját napilappal, lakótelepekkel, kórházakkal, üzletekkel, általános iskolákkal is rendelkeztek.

Leszerelt Repülés kávéház
Fotó: Szabó Barnabás Erre az időre már kezdett elhalványulni a második világháborús fosztogatások, erőszakolások, elhurcolások, az 1956-os intervenció emléke, de a magyar lakosság – kevés kivétellel – nemigen barátkozott a megszállókkal. Igaz, ők sem a lakossággal. A Magyar–Szovjet Baráti Társaság helyi csoportjainak vagy más szervezeteknek a meghívására itt-ott tartottak összejöveteleket, baráti esteket a közeli szovjet helyőrség tisztjeivel és katonáival, de ezek többnyire feszült-udvarias szellemben zajlottak le. A kivezényelt és kimosdatott kiskatonákra szigorúan vigyáztak a politikai helyettesek és az elhárítótisztek, nehogy túlságosan belemerüljenek a druzsbába.

Hivatalosan az ezredparancsnokokra volt bízva, kiengedik-e a laktanyából az alárendeltjeiket. Volt egy-két parancsnok, aki ezt megkockáztatta, de – „jobb a békesség” alapon – nem sok ilyen akadt. „Szólóban” ezért szovjet katonákat nemigen lehetett látni a városokban. Elvétve csoportosan felkereshették a helyi múzeumot vagy más nevezetességeket. A nyugati turista heteket is eltölthetett nálunk anélkül, hogy a főváros utcáin akár egyetlen megszállót megpillantott volna. A budapesti helyőrségben kivételnek számított, ha a tisztek és a hivatásos tiszthelyettesek feleségeit a parancsnok elengedte bevásárolni üzletbe, piacra. És rendszerint csak csoportosan. Kedvelt célállomásuk volt a Corvin Áruház, ahol a pénztárosok legalább a számokat tudták oroszul.

Legjobb tudomásom szerint magyar szervek sohasem tették szóvá, hogy a Déli Hadseregcsoport alaposan rongálja a környezetet. Az, hogy a helyőrségek műhelyeiben, s főként a repülőtereken mennyi gázolajat, kerozint hagytak szétfolyni, beivódni a talajba, főként csak végleges távozásuk után derült ki. De arról például, hogy a szentendrei laktanyájukból mennyi tisztítatlan szennyvizet, fekáliát engedtek a Dunába, vadevezős ismerőseimtől már akkor hallottam. A Kiskunsági Nemzeti Park területén a gyakorlatozó tankok gond nélkül taposták le az esetleg egyedül ott honos növényeket vagy a madarak fészkeit. Bugacon rendszeresen felgyújtották az ősborókást. A Hortobágyi Nemzeti Park területén még szovjet lőtér is működött, amely fölött minden csütörtökön megjelentek a harci gépek, és iszonyú dübörgéssel bombázták, rakétázták a ritka madarak fészkelőhelyeit. Ekkoriban S. F. barátom volt ott az igazgató. Egyszer épp csütörtökre várt külföldi kollégákat, akik azért jöttek, hogy megcsodálják a magyar pusztát. S. F. kiválóan beszélt oroszul. Fogta magát, felkereste a szovjet repülőezred parancsnokát, és megkérte, hogy ezen a csütörtökön ne bombázzanak, mert az rosszul venné ki magát a nyugati vendégek előtt. A parancsnokmegértéssel, sőt köszönettel nyugtázta a kérést, és nem is bombáztak. Néhány nappal később a helyi pártszervek tudomást szereztek S. F. egyéni akciójáról, és ahelyett, hogy megdicsérték volna, alaposan lehordták: hogy merte, úgymond, zaklatni a szovjet elvtársakat.

Sokkal hatékonyabbnak bizonyult az együttműködés rendkívüli események alkalmával. Tűzvész, árvíz esetén a szovjet helyőrségek nemegyszer segítettek az oltásban, gátépítésben, mentésben. Ám akadtak kínosabb, rendkívüli események is. A garnizonokban nemegyszer fordult elő szökés. Különösen súlyosnak és veszélyesnek bizonyultak ezek akkor, ha a katona géppisztollyal a vállán mondott búcsút a kapufélfának. Ilyenkor a szovjet elhárítás kénytelen volt a magyar szervek segítséget kérni, hogy a szökevény nyomára bukkanjanak, akire aztán odahaza hadbíróság, roppant szigorú ítélet várt. Az öregkatonáktól elszenvedett csicskázásnál, a tisztek ütlegeinél, a hiányos táplálkozásnál csak a végsőkig elkeseredett kiskatonák tudatlansága volt elképesztőbb. Előfordult, hogy a szökevény nem is az osztrák, hanem a csehszlovák határon remélt átjutni, és ott menedéket nyerni, mivel a politikai foglalkozásokon azt verték a fejébe, hogy Nyugaton kínozzák az embereket. Máig sem felejtették el ezeket a gyakran több napig tartó hajtóvadászatokat az akkori rendőrök, határőrök, kiknek esőben, hóban, éjjel-nappal, árkon-bokron át kellett üldözniük a dezertőrt, amíg csak kézre nem került.

De nem akarom azt állítani, hogy az ideiglenesekből az itteni félnek csak kára, baja származott. A magyar külkereskedelmi vállalatok óriási tételekben exportáltak a Szovjetunióba primőr árut, gyümölcsöt, húst, élelmiszerkonzerveket. Ezek bizonyos hányadát elég volt a szovjet helyőrségekben leadni, amivel nem csekély fuvarköltséget takarítottak meg.

És volt persze a kétoldalú kereskedelemnek nem hivatalos formája is. A 70-es évektől kezdve mind több szovjet helyőrség géhás tisztjeinél, raktárosainál (szolgálatvezető tiszthelyetteseinél) lehetett benzint, gépkocsialkatrészt vásárolni, cserélni. Az üzemanyag jóval olcsóbb volt, mint a kutaknál, s olyan Lada-, UAZ-, Volga-alkatrészhez, gumiabroncshoz is hozzá lehetett jutni, ami hiánycikknek számított. Később már rendelést is lehetett feladni a szabadságra hazautazóknak, hogy visszafelé hozzanak például Junoszty televíziót vagy olcsó, de megbízható, elnyűhetetlen porszívót, esetleg mindjárt egy tucatot. Hogy ezt ők miként intézték el az elöljáróikkal vagy vámosaikkal, nem tudom (nyilván kenőpénzzel), de tény, hogy számos magyar község lakosságának az ilyen szovjet „import” továbbárusítása lett az egyik megélhetési forrása, és ezért ők – honfitársaink többségétől eltérően – sajnálkoztak, amikor a tovarisok hazamentek. A rosszul fizetett szovjet tisztek meg a filléres zsoldot kapó sorkatonák minden módon igyekeztek forinthoz jutni. Azért ugyanis nálunk olyan árukat szerezhettek be (divatos ruházati cikkeket, márkás farmert, nyugati, de akár magyar beategyüttesek lemezeit stb.), amelyekért odahaza irigység tárgyai lettek.

Ez az árucsere-forgalom egyre terjedt. A 80-as évek derekán a lányomnak, aki Kecskemétről autón jött Budapest felé, az út széléről hevesen integetett egy szovjet tiszt. Ő megállt, mert azt hitte, a tiszt segítséget akar kérni, de csak karórát próbált eladni neki. Alig tudtam a lányomnak elmagyarázni: mekkora haladás, hogy az oroszok immár nem elzabrálják, hanem árulják az órákat.

Amikor 1990-ben megkezdődött a szovjet haderő kivonása, akkorára dagadt a korrupció (no meg nyilván a fejetlenség is), hogy az élelmes magyar polgár nemcsak főzőüstöt, tábori ágyat, dízelgenerátort, motorkerékpárt, fúróberendezést, légkalapácsot vehetett, hanem Makarov-pisztolyt vagy Kalasnyikov-gépkarabélyt is lőszerrel együtt. Kecskeméten még páncéltörő gránátot is kínáltak eladásra.

A búcsú nem volt egyszerű. A kivonulóknak 35 ezer (!) vasúti kocsira volt szükségük a személyi állomány és a technika hazaszállításához. Közben hosszasan és korántsem barátságos légkörben folytak a tárgyalások arról, mennyit fizessen a magyar fél az oroszok által itt hagyandó épületekért (nagyrészt döbbenetesen lelakott, a végletekig lepusztított tiszti lakótelepekért, ahol még a villanyvezetékeket is kitépték a falból; igaz, akadt jól felszerelt kórház is), míg a magyarok a természeti károkért követeltek kártérítést. Végül sikerült a teljes csapatkivonást nullszaldóra kihozni, egyik fél sem fizetett a másiknak. Két héttel a megállapodásban rögzített határidő előtt, 1991. június 16-án az utolsó előtti szovjetmegszálló is elhagyta Magyarországot. Legutolsóként három nappal később parancsnokuk, Viktor Silov altábornagy (később egy őrző-védő cég társtulajdonosa Kárpátalján) távozott. A Tisza híd előtti téren Silov elbúcsúzott magyar partnerétől, Annus Antal altábornagy, kormánymeghatalmazottól, akivel a megelőző hónapokban annyi kellemetlen órát töltött a tárgyalóasztal mellett, aztán váratlanul megölelte, arcon csókolta elképedt kollégáját, majd beugrott a rá várakozó gépkocsiba, és áthajtatott a hídon.

Budapesten minden júniusban népmulatsággal emlékeznek erre a napra. Oroszországban a veteránok őrzik emlékezetükben a Magyarországon töltött éveket. No de ők sem egyformán. Nem mindenkinek volt a magyarországi szolgálat dal, móka, kacagás.

„A Déli Hadseregcsoportban jobban kellett a katonákat élelmezni, mint azokat, akik a Szovjetunióban szolgáltak. Ám az általános és féktelen tolvajlás, az őfelsége, a Forintért folyó hajsza következményeként még hiányosabb volt a táplálkozásunk, mint azoknak. Képzeljétek csak el, 1978-ban a mi elit alakulatunkban három hónapon át zabkásán éltünk. A tisztjeink így tréfálkoztak: „Hogy mertek egyáltalán a lovak szemébe nézni, hiszen minden zabot ti zabáltok fel?”

A fenti sorokat egy magát „Topográfusként” aláíró egykori szovjet sorkatona visszaemlékezéséből idézem. A Jugeve veteránjainak ugyanis több saját honlapjuk is van a világhálón. Ezek egyikén szerepel ez a bejegyzés. A blogbeírások többsége semleges keresés („keresem azokat a bajtársakat, akikkel 1979/81-ben Sármelléken együtt szolgáltam”), de szép számmal akadnak a fogadó országról szólóméltatások is. Például: „Magyarország számunkra valósággal a hazánkká, felejthetetlenné vált. Ott nemcsak a szolgálat minden csínját-bínját tanulhattuk meg, hanem a »vasfüggöny« mögé is bepillanthattunk.” Vagy: „A magyarok nagyon barátságos nép. Magam is éreztem az irántunk való figyelmességüket és segíteni akarásukat. Nagyszerű emberek!” Hasonló érzésekről számol be az a hajdani „ideiglenes”, aki sok év múltán feleségével együtt két hétig nosztalgiázott Magyarországon turistaként. Egy blogoló felidézi, milyen nagy élmény volt néhányuk számára egy Queen- koncert, amelyre kiszöktek a laktanyából. Többen írnak le olyan eseteket, amikor magyar emberek megsajnálták őket, és etették-itatták a 18–20 éves, félrongyos, éhes fiúkat. Megint más azt idézi fel, hogy Magyarországon géppisztolylyal vadászott vaddisznóra.

Ki erre, ki arra emlékezik. Maradjunk annyiban: Bye, bye, Szása!

FOTÓ: NÉPSZABADSÁG ARCHÍV; TEKNŐS MIKLÓS

FOTÓ: BOROS JENŐ; SZABÓ BARNABÁS